Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne / Tamási Áron /
Kulturális antropológus és közgazdász vagyok, latin-amerikanista, a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója. Egy év szabadságra mentem, mert valami olyat szerettem volna tenni, amire a megszokott egyetemi munka mellett, vagy akár egy év kutatási ösztöndíjjal (bevett nevén: sabbatical) nem nyílt volna módom: kilépni a hétköznapok világából, és elmélyült (terep)munkával segíteni egy helyi közösség életét.
Egy kulturális antropológus munkája során a terepre érkezés és a beilleszkedés jobbára hosszú hónapokat vesz igénybe, nem is beszélve a kulturális sokk miatti kockázatokról: vajon sikerül-e jó kapcsolatokat kialakítanunk, barátokra, segítőkre lelnünk? Sikerül-e megtalálnunk a szerepünket a helyi közösségben? A magyar diaszpóra támogatását célzó Kőrösi Csoma Sándor Program ebből a szempontból valóban álommeló: a helyi magyar közösség engem, mint magyarországi kutatót és oktatót, tárt karokkal fogadott. Az online kapcsolatfelvétel egy éve történt, néhány chacoi magyarral már Magyarországon is találkoztam, megérkezésünkkor pedig egy bensőséges hangulatú fogadást adtak a helyi Magyar Házban. A megtiszteltetés, azt gondolom, a Program és az előző KCSP ösztöndíjasok érdemeinek elismerése, akik ezen a távoli terepen mind kiválóan helytálltak.
A Villa Ángelai Magyar Egyesület elképzelései között szerepel a magyar telepesek 100 évét bemutató kiállítás megszervezése, egy Észak-argentínai magyar telepes múzeum alapjainak megvetése. Az elképzelés közvetlen előképe a chacói magyar telepesház avatása a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban, 2014-ben. Pajor Sándor, a helyi magyar tiszteletbeli konzul nagyapjának háza és a berendezések Magyarországra szállítása az egész közösség, és a kezdeményező Zsonda Márk, kulturális antropológus, közösségi diplomata elévülhetetlen érdeme. Örömteli és megtisztelő, hogy munkájuk folytatója, a helyi magyar telepes múzeum létrehozásának részese lehetek.
Nem hiszek a ’magányos antropológus’ étoszában: a jó munka mindig csapatmunka. Munkámban támogat a családom: három gyermekem itt jár iskolába, együtt tartjuk a magyarórákat és a gyerekfoglalkozásokat, feleségem pedig távmunkát vállalt, hogy a család együtt lehessen. Viccesen azt szoktam mondani, hogy mégsem én vagyok a legidősebb KCSP-s, mert a családunk átlagéletkora csak 27 év. Ehhez a munkához azonban még öten is kevesen lennénk. Kell hozzá a helyi magyar közösség, azok az emberek, akik 1932 óta folyamatosan fenntartják a helyi magyarságot, és annak legfontosabb intézményeit, a tánccsoportot, a Pest bisztrót, a nyelvtanfolyamot, a közösségi házat, az összejöveteleket, mindazt, amitől itt is otthon érezhetem magam. Soha nem utaztam ennyire sokat azért, hogy végül hazaérkezzek!