„Ha Te tudnád...”
„A dalt előadjuk, nem felhasználjuk.” – hangzik az együttes ars poeticája, tehát a dalt önmagáért szeretik, nem pedig öncélúan játsszák. Gazdag repertoárjukban különleges hangszerelésű megzenésített versek, népdalfeldolgozások, gondolatébresztő saját szerzemények, istenes dalok szerepelnek. Ezekből kapott ízelítőt a montreali közönség.
Bár kanadai turnéjuk záróakkordja volt a montreali fellépés, ebből semmit sem érzékelt a hallgatóság, annyira sokszínű, lendületes és magával ragadó volt az előadás. A házigazda szerepét Nagy Enikő, a Csillagösvény Egyesület elnöke töltötte be, aki egyben röviden bemutatta a művészeket.
Szólóban, majd pedig két szólamban felcsendülő népdalfeldolgozásokkal nyitották a műsort: két tiszta hang – egymást kiegészítve, vagy felváltva – olyan összhatást keltett, ahol a dallamok harmonikusan összemosódnak, észrevétlenül fűződnek egybe és könnyedén minősülnek át egy hanggá, egy érzéssé, egy hangulattá.
A műsor folytatásában istenes dalok, valamint a zsoltár műfajának egyedi világa tárult elénk: fohászként szállt a lélekemelő dal, s a hallgató is tudta, érezte, hogy Isten és ember párbeszéde ez, Teremtő és teremtett meghitt kapcsolatának megnyilatkozása.
A „Hát” című saját szerzemény végtelenül élethű őszi hangulatot teremtett mind a különleges hangzásban, mind pedig a szöveg által megidézett képekben. Egyedi stílusban csendült fel, a hallgató képzelőerejét nem megerőltető játszi könnyedséggel, megcsillantva az együttes letisztult, saját stílusát.
A Hungarikum ismert arról, hogy számos hangszert sorakoztat fel az előadásokon. Így a műsorba szervesen illeszkedett bele – a legkisebbek örömére – a rögtönzött hangszerbemutató. Nem kis derültség forrása volt a mandolin felvezetése, melyet az együttes férfitagja különböző népcsoportok (olasz, amerikai, ír) stílusán szólaltatott meg mesterien, ezzel felvezetve Bartók „Este a székelyeknél” feldolgozását.
Az ukuleléről elhangzott, hogy eredetileg portugál hajósok készítették a XVIII. században, a Hawaii-szigetek felé tartó úton. A hangszer kis mérete annak tulajdonítható, hogy spórolni kellett a hajókon a faanyaggal, illetve az is szempont volt, hogy kis helyen is elférjen. Ez a hangszer adta az alaphangot az 1960-as években keletkezett „Virágom, virágom...” című dalnak. Ezt követően pedig furulyával kiegészülve, egy énekelt vers, Gárdonyi Géza „Éjjel a Tiszán” című költeményével elevenedett meg a magyar legendárium legszebb története. Kép, hang, érzés – minden adva volt a történelem megidézéséhez.
Az együttes külön érdeme, hogy könnyedén, a mesterkéltség legkisebb jele nélkül tudott kapcsolatot teremteni, illetve azt fenntartani a közönséggel.
„Mikor látom egeidet..” – csendült fel a műsor végén a 8. zsoltár, megénekelve a Teremtő gondviselő szeretetét, irgalmának jeleit és bizonyítékait sorolva.
Természetesen nem maradhatott el a ráadás sem, amikor is olyan népszerű dalok csendültek fel közkívánatra, mint a „Tavaszi szél vizet áraszt”, a „Rózsa, rózsa, bazsarózsa levele” vagy a „Csillagok, csillagok”, illetve a két szólamban énekelt „Még azt mondják...”. A közös énekléssel pedig így vált az előadás közösségi élménnyé, ahol már elmosódik a határ és a távolság az együttes és a közönség, a színpad és a nézőtér között: egy lélekkel, egy hanggal, fizikai és földrajzi határokon átlépve egy kicsit mindenki képzeletben közelebb érezte az anyaországot. A montreali előadás és egyben a kanadai turné stílusosan, a címadó dallal („Ha te tudnád”) zárult.
Nevéhez méltóan, kivételes műsort állított össze az együttes, ahol a modern és az archaikus, a múlt és a jelen egymás mellett megfér, összekapcsol és egy magasabb szintre repít, a különböző zenei stílus, hangszerelés igazi „hungarikumos” előadásmódban csúcsosodik ki.
