A ruhák között minden darabnak megvan a maga története, amit lelkesen mesélnek viselőik: van olyan, amit a mama hagyományozott a lányára, a nagypapa hímezte a mellényt, van, ami Kolozsvárról érkezett, és ma már a negyedik generációt szolgálja, de vannak olyan darabok is, amelyeket épp erre az alkalomra készítettek. A hagyomány úgy tartja, hogy a lányok abban a korban viseltek először díszmagyart, amikor első bálozóvá cseperedtek, s a ruhát, amiben ezen a bálon megjelentek, saját kezűleg varrták és hímezték ki. Mára a hagyomány már kissé visszaszorulóban van, de még mindig sokan követik a tradíciót.
A díszmagyar viseletek a bál nyitásakor is fontos szerepet kapnak, hagyományosan a színpad mögött gyülekeznek a régi korokat idéző öltözékű fiúk és lányok, férfiak és asszonyok. Nagy az izgalom, mi, KCSP ösztöndíjasok is ott vagyunk, új barátaink saját kezűleg varrt, megőrzött, erre az estére kölcsönbe adott díszmagyarjaiban. Egyszer csak a konferanszié hívására megindulunk a függöny mögül a bálozók közé: ekkor érezzük meg, milyen emelkedett, megható pillanatban van részünk, hiszen a tekintetekben az látjuk tükröződni, hogy megjelenésünk múltjukat, származásukat idézi fel, ami 10 000 km és akár 60-80 év távlatában is büszkeséggel tölti el őket. Az idei bál mottója: „Őrizzük hagyományainkat” élettel telik meg számunkra.
E szép pillanat mintegy előkészíti a bál következő, a közösség fennmaradása szempontjából jelentős eseményt, az elsőbálozók bemutatását. Idén összesen négy, fiatal, fehér ruhás lány nyújtott kezet partnerének és kezdett keringőbe, hogy ezzel megnyissa az 58. cserkészbált.
Cserkészbálról lévén szó, a cserkészek sem hiányozhattak. A táncos megnyitó mellett a fiú és lány cserkészcsapatok vezetői ünnepi beszéddel köszöntötték az egybegyűlteket magyar és spanyol nyelven, amelyben arra kérték a közösség tagjait, hogy próbáljanak széthúzások nélkül, optimistán tekinteni a magyarság jövőjére Argentínában. A kiscserkészek mézeskalácsokat árusítottak a vacsora asztalok között, a nagyobbak büfét működtettek.
A bál nyitótáncán kívül a közösség fiatalabb és idősebb tagjai, korábbi és jelenlegi néptáncosok (a helyi Kolomp és Regős táncegyüttesek együttműködésével) egy palotás és egy fejedelmi tánccal is készültek a népes, mintegy 300 fős közönségnek. A látott táncokról is tudjuk, generációról generációra hagyományozódtak, az egyik együttesvezető nagymamája álmodta meg egykoron azt a koreográfiát, amit ezen az estén elhoztak nekünk.
De nemcsak nézni, táncolni is lehetett a magyar táncokat a bálon. Vendégeink voltak ezen a hétvégén az uruguay-i Tündérkert Néptáncegyüttes tagjai és a Montevideóban küldetést teljesítő ösztöndíjas kollégák (Szakács Zsuzsanna és Fekete Péter), akik a Buenos Aires-i kontingenssel kiegészülve (főleg Bárdos Zsuzsanna néptáncos személyében) jó hangulatú táncházat varázsoltak a bálterem közepére. Nem hiába, a tánc egy olyan közös nyelv, ami ezen a bálon is összehozta a magyarokat és azokat a magyarul már nem beszélő, vagy a magyar üggyel szimpatizáló argentinokat, akik jegyet váltottak a bálra.
A többórás mulatozás után az est lezárása csendesen, cserkész-módra, egy szimbolikus „tábortűz” mellett zajlott. A zene és a fények elcsendesülése után egy nagy körben a földre telepedve a középen, cserkészliliom formába rakott mécsesek körül a cserkésztáborok, cserkészprogramok ismert dalait énekeltük közösen.
A legkitartóbb résztvevők, leginkább az uruguay-i és a buenos aires-i néptáncegyüttesek és a néptáncoktató ösztöndíjasok jókedvéből még néhány táncra ezután is futotta, majd lassan-lassan, a reggeli fényekkel mindenki útnak indult hazafelé.
(A beszámoló összeállításában Bárdos Zsuzsanna is részt vett)
