A diaszpóra közösségek általában nagyon érzékenyek és törékenyek – nem abban az értelemben, hogy rozoga szerkezetűek lennének, hanem inkább abban, hogy a magyar kultúra hiteles visszatanulásában és közvetítésében kiszolgáltatottabbak, kevesebb lehetőséggel rendelkeznek. Ez területtől függően változó, de összességében nagy figyelmet igényel a szakmai munka. Ehhez nyújt segítséget a Kőrösi Csoma Sándor Program immár több mint egy évtizede.
Személyes történet
Először 2015-ben pályáztam a Kőrösi Csoma Sándor Program (ettől kezdve KCSP) ösztöndíjára. Akkor egy Sydney-ben működő táncegyüttes csapata invitált, hogy csatlakozzak hozzájuk a közös munkába, de ez sajnos meghiúsult, mert az életem más útra terelődött. Úgy alakult, hogy még négy évig folytattam hivatásos táncos pályámat, így lettem a Magyar Nemzeti Táncegyüttes táncosa is. Jó döntés volt ez, hiszen utólag rájöttem, szükségem volt még számos szakmai tapasztalatra ahhoz, hogy egy diaszpóra közösségében hitelesen, határozottan, következetesen és türelmesen tudjak dolgozni és „élni”.
A diaszpóra közösségek általában nagyon érzékenyek és törékenyek – nem abban az értelemben, hogy gyengék lennének, hanem inkább abban, hogy a magyar kultúra hiteles visszatanulásában és közvetítésében kiszolgáltatottabbak, kevesebb lehetőséggel rendelkeznek. Ez területtől függően változó, de összességében nagy figyelmet igényel a szakmai munka. Ehhez nyújt segítséget a Kőrösi Csoma Sándor Program immár több mint 13 éve.
Számomra az első KCSP-út 2024-ben kezdődött a San Franciscó-i öböl térségében, az Eszterlánc Magyar Népi Együttesnél. Egy ilyen út hatalmas izgalom, hiszen kilenc hónapról van szó, adott esetben egy távoli országban, ahonnan – mint az én esetemben is – nem volt lehetőség a hazautazásra. Vízumügyintézés, interjú, pályázás, határidők, a múlt és a jövő rendezése – mindez komoly feladat. A másik oldal pedig a szakmai felkészültség: kilenc hónapon keresztül szakmai tanácsokat adni, esetemben együttesvezetői munkát végezni. Óriási felelősség, hogy ez idő alatt egy fejlődő, felépülő szakmai munka jöjjön létre, jó eredményekkel és baráti kapcsolatokkal. Úgy gondolom, hogy az amerikai út nagyon pozitívan zajlott, életre szóló barátságokkal és komoly szakmai eredményekkel.
A második utam – a jelenleg is zajló program keretében – a bécsi Délibáb Néptáncegyütteshez vezetett. A cél nem változik attól, hogy egy hazánkhoz közeli közösségről van szó. Sőt, bizonyos szempontból nehezebb is a helyzet, hiszen az ember hajlamos a szakmai minőséget az anyaországi szinthez mérni. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy diaszpóra közösségről beszélünk, és ehhez mérten kell felmérni a haladási tempót, valamint kitűzni a célokat.
A Délibáb egy rendkívül összetartó közösség. Egyénileg mindenki sokat tesz azért, hogy az egyesület szellemi munkája kiegyensúlyozottan működjön, ugyanakkor bizonyos dolgokat csak megfelelő anyagi háttérrel lehet fenntartani: próbaterem-bérlés, viseletek beszerzése, programok finanszírozása, tánctanár és koreográfus biztosítása. A KCSP ebben is nagy segítséget nyújt már több mint egy évtizede, hiszen néptánc, cserkészet, magyar nyelvoktatás és más területek számára biztosít felkészült szakembereket 6–9 hónapon keresztül, szinte az egész világon.
Ez óriási jelentőségű feladat – mondhatni kötelesség is –, hiszen magyar a magyarnak támasza kell legyen, akkor is, ha távol élünk egymástól. Jelen cikkem a megszokottaktól eltérően nem egy konkrét program beszámolója, hanem a Kőrösi Csoma Sándor Program jelentőségének kiemelése. Talán erősen hangzik, de nem túlzás azt állítani, hogy sok diaszpórában működő szervezet számára elengedhetetlen. Kérdés nélkül, bátran jelentem ki – az eddigi résztvevők nevében is –, a program fontosságát.
Mit ad egy KCSP-ösztöndíjas egy közösségnek:
- új lendületet
- friss szakmai tudást, iránymutatást
- hiteles szakmai kontrollt
- rendszeres próbákat, foglalkozásokat
- szervezést, lebonyolítást
Mit kap egy KCSP-ösztöndíjas:
- sok új élményt
- szakmai tapasztalatot
- új baráti és szakmai kapcsolatokat
Nem sorolnám fel azt a számtalan programot, munkafolyamatot, próbát és fellépést, amelyeket én magam megéltem. Egy azonban biztos: e közösségek hálája életem végéig elkísér. Kívánom mindenkinek, hogy átélhessen hasonló élményeket. Tudni kell kapcsolódni – és ha szóban nem megy, erre ott van a saját kultúránk.
