„Vadvirág volt, kinyílott rózsa, tüzet hozott, életet és könnyezett, mikor dalolt róla...”
Az esemény házigazdája Nagy Enikő volt, aki a Csillagösvény Egyesület képviseletében köszöntötte a vendégeket, és méltatta a művészeket.
A nyitótánc a Keleti-Kárpátok legszéléről eredő gyimesi csángó táncok világába kalauzolt el, ahol az ősi kultúra minden téren fellelhető: a tánclépésekben, az öltözetben, valamint a hangszerelésben is. Ezt követően székelyföldi táncok következtek – előbb csíki, majd pedig mezőkölpényi táncok.
A bemutatkozásban elhangzott, hogy a Vadrózsák Néptáncegyüttest több mint 65 évvel ezelőtt alapították Budapesten, és azóta is folyamatosan működik két tánccsoporttal: a felnőtt, illetve a senior csoporttal, melynek tagjai közül sokan már az ’50-es és ’60-as években is táncoltak. Sikereiket nem kisebb díj koronázta, mint a Fölszállott a páva televíziós tehetségkutató verseny 2017. évi versenyének elődöntőjében elnyert Bronz Páva díj.
Az együttes nem kis feladatra vállalkozott, mint hogy időbeli és térbeli utazásra a Kárpát-medencébe invitálják a nagyérdeműt. A rögtönzött népviselet-ismertető alatt olyan, a gyimesi tájegységre jellemző népviseleti ruhadarabot mutattak be, mint a báránybőrből készült, hímzéssel díszített gyimesi bunda, vagy a katrinca, azaz a posztóból szőtt, színes csíkokkal díszített szoknya, melyet bernyéccel (övvel) fogtak össze. A hangszerelés tekintetében is jellegzetes ez a tájegység: furulya, hegedű, illetve az egy darab fából készített ütőgardon adják az alaphangot. Elhangzott, hogy a székelyföldi népviseletre jellemző volt a csepesz (főkötő) és a korcos szoknya, melynek csíkozása és színe minden faluban más és más volt. Továbbá a vallási ünnepek is megszabták a színek viselését. A fekete zsinórozású székely harisnyát a parasztok, míg a piros zsinórozásút a huszárok viselték. A posztómellény saját kézzel szőtt kiegészítő volt, melynek a zsinórozása is elárulta, hogy melyik székről, esetlegesen melyik faluból származott a viselője.
A kalotaszegi legényes után a Dél-Duna menti üveges lánytáncban kalocsai, sárközi és dunántúli, somogyi tánclépések, dallamok keveredtek. Köztudott, hogy Dél-Duna mente híres a boráról, a roséról és vörösborról, ez jelenítődött meg a szemet gyönyörködtető népviseletben lejtett üveges táncban, ahol a hölgyek profi egyensúlyozással, végtelen könnyedséggel táncoltak, mit sem törődve a gravitáció törvényeivel.
A következő állomásra galgamenti népdalokkal, gyors és friss csárdással vezették el a zenészek a közönséget. A Kárpát-medencei utazás utolsó állomása a felvidéki Magyarbőd falu volt, melynek népviselete – amint az az ismertetőből kiderült – közelebb áll a polgáriasodott nyugati társadalomhoz, nagyvilági kultúrákhoz, hiszen főbb kereskedelmi útvonalak mentén helyezkedett el. Ennek megfelelően jelent meg a népviseletben a brokátanyag, a díszes ékszerek viselete, egyre több lett a kikeményített alsószoknya is, míg a fiúknál feltűnt a rézből, bronzból vagy ezüstból, ritkán pedig aranyból készült, különbőző méretű – rangra utaló – pitykés (gombos) mellény.
A végállomást jelző zárótánc a magyarbődi röpke karikázó volt, majd pedig a lassú csárdás és friss csárdás, melynek koreográfiája biztosította az együttes egykori belépőjegyét a Fölszállott a páva televíziós vetélkedőbe. A műsor színvonalához méltó vastaps sem maradt el. A zárszót követően az együttes művészeti vezetője és koreográfusa, Onodi Attila táncba hívta a közönséget, így késő délutánig jó hangulatban folytatódott a táncház.
Aki vasárnap délután a Vadrózsák előadását választotta, nem egy egyszerű néptáncelőadás részese lehetett. Több volt annál: néptánc, néprajz és közösségi élmény ötvözete, miközben idő és tér korlátain túllépve, a népzene szárnyán a közönség képzeletben eljuthatott a Keleti-Kárpátoktól Székelyföldön át Kis-Magyarországon keresztül a Felvidékig.
Az élményért köszönet a Vadrózsáknak, a muzsikát biztosító Bíró Roninak és barátainak, továbbá a szervezőknek és támogatóknak. Sok sikert kívánunk a turné további állomásainak előadásaihoz!
A fényképeket Babos Maer Judith készítette.
