Bolondul szerelmes voltam egy lányba Magyarországon. Nem akartam ott hagyni, megígértem neki, hogy visszajövök érte Ausztriából is, és magammal viszem. Bécs szívében, a Grabenen, a Szentháromság-szobornál volt egy Európa nevű kávéház, ahol gyülekeztek a magyarok, minden este vagy százan is. Gondoltam, ott biztos találok valakit, aki szintén vissza akar menni Magyarországra. Ez már decemberben volt, tehát a forradalmat leverték az orosz seregek akkorra. Ausztriába érkezésünkkor kaptunk egy befogadó papírt a hatóságoktól. Azt mondták, ha nem tetszik, és vissza akarunk menni, csak adjuk le a papírt, ők tudomásul veszik, de többé a lábunkat nem tehetjük be az országba. Találtam is két alakot a kávéházban, akikkel megegyeztünk, hogy másnap busszal indulunk a határ felé. Kérdezték, ismerem-e az utat. Mondtam nekik, hogy a tájékozódási képességem kiváló, ahol egyszer jártam, oda visszatalálok.
Leszálltunk a buszról az osztrák oldalon. Ki kellett kerülnünk a járőröket, mert ha elkapnak, lőttek a későbbi visszatérésemnek. A falu szélére érve azonban az osztrák határőrök megállítottak minket természetesen. Úgy oldottam meg a dolgot, hogy azt hazudtam, hogy Andau felé megyünk, csak eltévedtünk. Mondták, hogy épp ellenkező irányba tartunk, forduljunk meg. Megfordultunk, tettünk egy nagyobb kört, és már át is vágtunk a magyar határon. Második alkalommal már senkivel nem találkoztunk. A menekülőtársaim valamiért feltűnően idegesek voltak végig, még akkor is, amikor átértünk már a magyar oldalra.
Tüskés bokrokon, bozótosokon törtünk át, mire találtunk egy átjárót. Már jó mélyen bent jártunk Magyarországon, de még mindig nem hitték el, hogy átértünk. Akkor vált bizonyossá számukra a dolog, amikor messze mögöttünk fellőtték a villanórakétákat. Erre a két ember örömtáncot járt és ölelgette egymást. Ott, a sötétben jöttem rá, hogy két ÁVÓ-ssal jöttem át. Ők a forradalom kitörésekor menekültek el a lincselés elől, és most, hogy az oroszok leverték a szabadságharcot, siettek vissza. Tudtam, hogy óriási bajban vagyok. Az járt a fejemben, hogy vagy én ölöm meg őket, vagy ők engem. Az járt a fejemben, hogy keresnem kell egy követ az út mentén, hogy leüssem őket, de végül inkább a sötétet kihasználva sikerült elmaradnom tőlük, és az ellenkező irányba elfutottam.
Egy stoppal jutottam el Győrig. Mielőtt útnak indultam, vettem néhány tábla csokit Ausztriában, és a zsebembe raktam őket, gondoltam, jól jöhet az még. Végül egy tábla csokival fizettem a sofőrnek, aki felvett. Ő vitt ki a Győr szélén lévő benzinkútra, ahol a rendőrségi busz tankolt minden reggel – ezzel vitték vissza Pestre azokat, akiket a határon fogtak el. Féltem felszállni, nehogy rám is elfogottként tekintsenek, de a sofőr megnyugtatott, hogy akiket elfognak, azoknak még bent a rendőrőrsön kilyukasztják az igazolványát, hogy később majd elszámoljanak velük. Mivel én nem voltam a rendőrök épületében, és nem lyukasztották ki a papírjaimat, nekem nem eshetett bántódásom.
Megkerestem a barátnőmet, és megbeszéltük, hogy velem tart. A szüleinek nem szólt semmit, csak a nagymamája tudott a tervről, ő adta oda az aranyóráját útravalónak. A lány a lőrinci kötőgyárban dolgozott, a főnökétől kapott egy hivatalos kiküldetési papírt Mosonmagyaróvárra – ez volt az álcánk, ha elkapnának.
A Nyugatiból indultunk vonattal. Mindenki tudta, hogy Mosonmagyaróvár előtt a vonat lassítani fog, hogy leugrálhassanak, akik a határra tartanak, mert az állomáson már várt az ÁVÓ. Így is történt. Leszálltunk a vonatról, majd besétáltunk Mosonmagyaróvárra, ahol eligazítottak bennünket egy házhoz, ahol a határt átlépni kívánók csoportja gyülekezett. Még az este sikerült zökkenőmentesen átszökni a határon, másodszor is.
Ausztriából Belgiumon és Anglián keresztül vezetett az utunk. Liverpoolban szálltunk hajóra Halifax felé, onnan pedig öt nap és öt éjjel vonatoztunk British Kolumbiába. A családom már kint volt, utánuk mentünk. Két hétig tartott ez az egész út British Kolumbiáig. Szinte alig aludtunk, nagyon fárasztó volt az utazás. A vonaton is és a hajón is csak egy-egy ülőhelyünk volt, mivel zsúfolva volt minden szerelvény. Abbotsfordba érkeztünk meg, ahol egy református lelkész, Dóka Kálmán várt minket, ő segített eljutni édesanyámhoz és az élettársához, akik egy magyar családnál voltak már vagy két hete. Ezután mentünk el néhány hétre Vancouverbe a menekülttáborba, ahol találkoztunk a soproni egyetem hallgatóival és professzoraival, akik szintén disszidáltak, és ebben a táborban kaptak helyet.
Egy hét után kaptam munkát, így hamarosan bérelni tudtunk egy lakást a családommal. Dóka Kálmán lelkész segített nekünk bútorokat szerezni, és minden egyéb dologban kezességet vállalt a családomért. De nemcsak a mi családunkért, minden magyarnak segített.
Bár az életemet kockáztattam azért a lányért, a kapcsolatunk Vancouverben megszakadt. Megharagudott rám, amiért az első alkalommal ott hagytam Magyarországon, és soha többé nem beszéltünk, nem is találkoztunk azóta sem.
Dolgoztam kocsimosóként, majd alagútépítésen és fakitermelésen is. Mivel British Kolumbiában akkoriban még nem volt jelentős ipar, 1960-ban átköltöztünk Ontarióba. Kezdetben dohányföldeken dolgoztam, majd végül felvettek egy gépgyárba műszaki rajzolónak. Elvégeztem egy négyéves kurzust, technológus diplomát szereztem, és vezető mérnökként már komoly projekteket irányítottam.
Pályafutásom egyik legérdekesebb feladata a Boeing Chinook helikopterek tesztpadjának megépítése volt. A cél az volt, hogy kiderítsük, hány órát bírnak ki az alkatrészek extrém igénybevétel mellett. Philadelphia mellett, a Boeing gyárában dolgoztunk. Ott történt, hogy egy nyugalmazott őrnagy meghívott vacsorázni. Akkoriban tetőzött a kubai rakétaválság. Faggatott a forradalomról és az oroszokról. Én megmondtam nekik kerek perec: „Egy szavukat se higgyétek el, ezek akkora sakkmesterek, hogy csak a mások tönkretételével tudnak nyerni, és minden esetben ez is a céljuk.” Az őrnagy szeme könnybe lábadt a történeteim hallatán.
Később, hazafelé jövet a határon név szerint ismernek minket a vámosok, pedig papírt sem mutattunk. Akkor jöttem rá, hogy az a vacsora volt az interjú, amelynek köszönhetően megkaptam a nemzetbiztonsági tanúsítványt. Megbíztak bennem, és megkaptam a biztonsági engedélyt a stratégiai munkákhoz. Ez ugyanis egy rendkívül bizalmas és felelősségteljes projekt volt, amely közvetlenül az amerikai Védelmi Minisztériumhoz tartozott. A feladat a kanadai és az amerikai kormány közötti államközi megállapodás, a „Department of Defense and Sharing” keretében valósult meg. A munka tárgya a stratégiai fontosságú CH-47 Chinook helikopter volt, amelyet az amerikai légierő és a hadsereg a mai napig aktívan használ.
Később, 1965-től 27 éven át a Stelcónál dolgoztam Hamiltonban, mint az olvasztókemencék mestere. Ennek a munkának a befejezése után saját mérnöki tanácsadó céget alapítottam, és különböző fémipari beruházásokat segítettem a munkámmal.
1971-től kezdve minden évben hazajártunk Magyarországra. Három gyermekem született, akiket magyarnak neveltünk. Mindhárman cserkésztisztek lettek, amihez komoly vizsgát kellett tenniük magyar nyelvből és irodalomból, történelemből és földrajzból. Még a legidősebb unokáim is folyékonyan beszélnek magyarul.
Amikor visszatekintek 1956-ra és a menekülésemre, azt gondolom, sikerült a sorsomat a lehető legjobbra fordítanom. Büszke vagyok a magyarságomra, és hogy még a gyermekeim és az unokáim is beszélik a nyelvet.
Ez az interjú a Multicultural History Society of Ontario és a Rákóczi Alapítvány közös Szóbeli Történelem elnevezésű kezdeményezésnek köszönhetően valósult meg, és a vancouveri Simon Fraser Egyetem "Oral History" kollekciójában található: https://digital.lib.sfu.ca/1956-hungarian
Külön köszönet azon önkénteseknek, akik fáradtságot nem ismerve összegyűjtötték a több mint száz interjút az ’56-ban Kanadába érkezett magyar menekültekkel.
