A madárlátta puruc

Egy szanyi mellény kalandos útja - Venezuelán és Kolumbián keresztül - és hazaérkezése Szanyba

/ Léránt Andrea /
lerant.andrea2025 képe
Talán ösztöndíjas időszakom legmeghatóbb történe annak a szanyi mellénynek - vagy ahogy Szanyban mondják, purucnak - a hazatalálása, amelyet ezen a hétvégén, a Sereglés 2025 című országos esemény sárvári helyszínén adtunk át 2024-es ösztöndíjas társammal, Teszáry Miklóssal a Szanyi Bokréta Néptáncegyüttesnek.
Az ünnepélyes átadó2024-ben Bogotában leltároztam a viseleteketA madárlátta purucA szanyi Bokréta Táncegyüttes tagjai a hazatalált mellénnyel

Talán a világ legnagyobb útját megtett népviseleti darabja ez a mellény, amely mintegy 20.000 kilométert utazott, hogy 1982-es készítése után 2025-ben visszatérjen Szanyba. 

A történet kezdetéhez egészen az 1970-es évekig kell visszamennünk, ugyanis Alejandro Szilágyi Venezuelában, Caracasban ekkor szervezett Búzavirág néven táncegyüttest. Alejandro 1976-ban járt először Magyarországon, itt Timár Sándortól, Hidas Gyuritól tanult táncolni. A venezuelai magyar táncegyüttes részére Magyarországon varrattak viseleteket, a szanyi mellény 1982-ben készült.

1999-ben 14 táncossal bejárták Magyarországot és Erdélyt, hogy  - idézem Szilágyi Alejandrot - „​érezzük annak a földnek és embereknek az energiáját, ahonnan a táncok származnak, amiket Venezuelaban tanultunk".

Sajnos a politikai, gazdasági helyzet romlása miatt Venezuelát rengetegen kényszerültek elhagyni, a 28 milliós ország lakossága mintegy 9,5 millió fővel csökkent. Magyarországra körülbelül 2000 Venezuelában élő magyar leszármazott tért vissza. A fenti folyamatok miatt a venezuelai táncegyüttes is megszűnt, így Alejandro Szilágyi úgy döntött, hogy megfelelő helyet keres a táncegyüttes ruhatárának, és saját néprajzi témájú könyvtárának.

Az adomány végül földi úton 2024-ben érkezett meg Venezuelából Kolumbiába, Bogotába. Itt két bogotai magyar család vállalta, hogy tárolja addig, amíg sikerül megfelelő helyet találni neki.

A ruhákat és könyveket  2024-ben ösztöndíjas társammal, Teszáry Miklóssal közösen leltároztam, majd Kalocsa Bernadett és Bálint Ildikó segítségével Argentínába, a misionesi táncegyütteshez kerültek. Ezt az utat már repülővel tették meg a viseletek, egy mellény kivételével...

A dobozokban találtunk egy 1982-es évszámmal ellátott szanyi mellényt, és azt gondoltuk, hogy a legjobb helye ismét Szanyon lenne, Alejandro Szilágyi ugyanis jó kapcsolatot ápolt a szanyi csoporttal, személyesen ismerte a csoport egykori vezetőjét, Töreki Imrét. 

Az ünnepélyes átadóra végül 2025-ben került sor, a Sereglés 2025-ös rendezvény részeként a sárvári vár udvarán fellépett a szanyi Bokréta Néptáncegyüttes is. Itt egy megható ünnepség keretében átadtuk az együttes vezetőjének a mellényt. Nagy öröm, hogy az eseményes a 2024-es, a 2025-ös kolumbiai Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjas, valamint mentorunk, Kalocsa Bernadett is részt tudott venni. A szanyi táncosok elmesélték,  hogy 1982-ben 4 mellényt is varrattak, ennek párját a színpadon viselte is az egyik szanyi táncos. 

A szanyi férfiviselet fontos darabja a mellény, puruc, amely piros posztóból készült ún. szanyi zsinórozással. Olyan sűrűre varrták fel a zsinórt, hogy egy tenyérnyi üres hely sem maradt a vállán, hátán, elején. Egy puruc zsinórozásához 120 rőf ezüst-zöld-sárga zsinórt, és 60-70 porcelángombot használtak." (Varga Marianna: Magyar népviseletek régen és ma - 1982)