Van az a pillanat, amikor rájössz, hogy valamikor régen mindezt már tudtad. Hogy egyszer már hallottad, hol helyezkedik el a jurta bejárata, milyen állatokat vittek magukkal a honfoglaló őseink, merre is volt Levédia, miről szólt Emese álma, mit jelent az országalma, és miért nevezték bölcsnek Szent Istvánt. Aztán telnek az évek, és ezek a tudások valahol mélyre süllyednek. Egészen addig, amíg egy nyári napon, a 2026-os diaszpóra táborban, csapatvezetőként újra elő nem hívod őket immár nem magadért, hanem harminc csillogó szemű gyerekért.
A tábor helyszíne Toowoomba volt, egy modern, mégis vadregényes kemping. A levegő tele volt különös hangokkal, madarak rikoltoztak hajnalban, wallabyk suhantak át a bokrok között, néha egy róka is feltűnt a távolban. A hatalmas tó partján minden este narancsba borult az ég, és a naplemente úgy ölelte körbe a tábort, mintha egy festményben élnénk. És ott volt a nagy lejtő, ami lefelé még csak könnyed séta, de felfelé már igazi próbatétel. Naponta tízszer fel le, fel le, miközben a hőség, a lavórban való mosogatás és az emeletes ágyak nyikorgása emlékeztetett rá, hogy ez bizony nomád élet. De hát még mindig kényelmesebb, mint a honfoglalóké volt, ugye aranyapáim?
Az én csapatom külön kihívás volt, a legkisebbek, ráadásul a magyar nyelvben is bizonytalanul mozgó kis csibészek. Egy tapasztalt pedagógus is elbizonytalanodott volna, amikor öt, majd négy izgő mozgó gyereket kellett lekötni a pálmaházi melegben, miközben olyan nevekkel dobálóztam, mint Ménrót, Csodaszarvas vagy épp a hét vezérrel traktáltam őket, dobva a labdát, hogy : Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba, Töhötöm. Sírtam, nevettem, mutogattam, füzetbe ragasztottam és titkon reméltem, hogy legalább Hunor és Magor története, ezzel együtt a lagzik alapjául szolgáló menyecskerablás képe megmarad bennük. Mert hát Ferdit tényleg felkaptam, és kiszaladtam vele a pajtából, hiszen néha a történelem csak így válik élővé, és két szék is lehet a Vereckei-hágó.
A tábor szíve és motorja a István, a király előadása volt. Napokon át készültek a csapatok, kartondobozból kereszt, saját készítésű koronák, pogány és szerzetes jelmezek születtek. Izgatottan találgattuk, hogy melyik csapatban ki lesz Koppány, ki Réka. Megértik e ezt a bonyolult történetet? Jelentem, megértették. Amikor Niki táltos dobbal a kezében, agancsokkal a fején tört magyarsággal, de fülig érő mosollyal elmondta, hogy "ha az istenek velünk vannak, akkor legyőzzük Istvánt!", már akkor könnybe lábadt a szemem. És amikor a nagyok színpadra léptek, és valódi érzelemmel formálták meg Istvánt, Gizellát, Rékát, vagy amikor bonyolult krónikát olvasott fel egy széken egy kislány, akkor már tudtam, hogy valami különleges született.
A fináléban, amikor mindenki együtt mutatott a távolba, és felcsendült, hogy "szép Magyarország, édes hazánk", valóban úgy éreztem, felkelt a mi napunk. Minden fáradtság, minden vita, minden izzadságcsepp eltörpült abban a néhány tényleg szent pillanatban. Ott, az ausztrál puszta közepén, gyerekek, vezetők és segítők együtt varázsoltak hazát, egy érzést, ami nem helyhez kötött, hanem szívhez.
Utóirat: kis pogány csapatom, örökre nem feledlek titeket, napfénye világosságot, holdfénye teljességet adjon nektek életetek során és remélem, hogy ha a 7 vezér "gyagyás" nevére nem emlékeztek, erre az összetartozásra, amit a többi magyar gyerekkel megéltetek, mindenképpen fogtok!
