A forradalom kitörésekor sorkatonai szolgálatomat töltöttem a budaörsi repülőtéren. Mivel volt gépkocsivezetői engedélyem, rádióskocsit vezettem, amellyel élelmiszert szállítottam a budai Naphegyen működő Magyar Távirati Irodának. Nap mint nap ezen az útvonalon ingáztam a reptér és az MTI között.
A családommal, mint akkoriban oly sokan, nagyon szűkösen éltünk. Édesapámat korán elveszítettem egy betegség következtében, így édesanyámra maradt a feladat, hogy három gyermeket felneveljen. Két nővérem volt, és én. Édesanyám egyenruhákat varrt egy gyárban, hogy eltartson minket. Sajnos sokszor fordult elő, hogy az iskola után hazaérve semmi nem volt otthon, amibe beleharaphattunk volna.
A technikum után kerültem a seregbe, és épp a szolgálatomat töltöttem, amikor kitört a forradalom. Bár lett volna lehetőségem elmenni az országból, én a reptéren maradtam. Fontosnak éreztem, amit csinálok, mi láttuk el ugyanis élelemmel a távirati irodát és a külföldi újságírókat, akik onnan tudósították a világot.
Egyszer azonban majdnem komolyan megjártam a felkelések idején. Miközben szállítottam az ételt az MTI-be, forradalmárok állítottak meg. Az ÁVH-sok és a repülősök jelvénye – a kormánykerék – szinte ugyanaz volt, csak a háttér különbözött. Azt hitték, közéjük tartozom, és már majdnem kivégeztek, mire sikerült megértetnem velük, hogy nem a rossz oldalon állok. Én legbelül valójában csak azt akartam, hogy levehessem végre az egyenruhát, és a felkelők közé csatlakozhassak. Tudtam ugyanis, hogy a sajátjaim ellen soha nem harcolnék.
November 4-én minden megváltozott. Visszajöttek az oroszok. A reptérparancsnok asorakozót rendelt el a toronynál. Ahogy ott álltunk, az orosz páncélkocsik legyező alakban vonultak be a területre. Az egész olyan volt, mintha előre meg lett volna szervezve, és mint utóbb kiderült, meg is volt. Egy sorozatot adtak le a fejünk fölé, mi pedig azonnal a földre vetődtünk. Senki nem sérült meg, de a derékszíjakat rögtön lecsatoltatták velünk – fegyvertelen foglyok lettünk.
Nem akartam ott maradni. Ez után az étterembe tereltek minket. A konyhásokkal jóban voltam, így bementem Klárikához, és kértem tőle néhány dézsát. Felpakoltam őket a kocsi tetejére, és harmadmagammal elindultam a reptéri iskolaépülete felé. Az őrségnek azt mondtuk, hogy a raktárba megyünk élelemért, így átengedték. A laktanya leghátsó részén, a kerítés alatt bújtunk ki a vasúti sínekhez, és onnan megállás nélkül futottunk kilométereken át.
Még aznap este a Móricz Zsigmond körtéren voltam, az egyetemisták között. Másnap megpróbáltunk átjutni Pestre. A hídon már lőttek ránk – nem tudtuk, honnan, de a golyók záporoztak. Valahogy túléltem, és eljutottam a nagybátyámékhoz, a Pozsonyi út környékére. Útközben gyomorszorító látvány kísért. Mindenfelé hullák, és romok takarták az utcákat. Volt olyan is, hogy egy agyonlőtt ember feküdt a járdán, a hóna alatt egy kenyérrel. Látszott rajta, hogy semmi köze nem volt a harcokhoz – csak a családjának vitte haza a napi falatot.
Két napig bujkáltam a nagybátyámnál. Civil ruhát adott, az egyenruhát ott hagytam, majd hazamentem a családomhoz. Közösen döntöttünk, hogy elhagyjuk az országot. A lebukás veszélye miatt külön indultunk útnak. Én Sopron felé mentem, ők Mosonmagyaróvár irányába. Három nappal később Bécsben találkoztunk.
A határon magyar egyetemisták segítettek átjutni. Éjfél körül érkeztem meg Bécsbe, Irén nagynénémhez, akik közvetlenül a városháza mellett laktak. Teljesen lenyűgöztek az út menti fényvisszaverő táblák és a kivilágított utcák. Magyarországon akkoriban minden sötét és komor volt, itt pedig – még ha Bécs nem is volt olyan, mint ma – minden ragyogott. Úgy éreztem, egy másik világba kerültem.
Irén néni férje, Hans, az egyetemen a szláv nyelvek dékánja volt. Én akkoriban kiválóan beszéltem oroszul, de németül egy szót sem tudtam, így oroszul társalogtunk. Két hetet töltöttem náluk. Ez alatt elintéztem a kanadai papírjaimat. Azt mondták, Kanada a lehetőségek hazája, amely most nyílik meg igazán, ezért választottam éppen ezt az országot.
Akkor még nem is sejtettem, hogy napokon belül újra Magyarországon leszek.
Ez az interjú a Multicultural History Society of Ontario és a Rákóczi Alapítvány közös Szóbeli Történelem elnevezésű kezdeményezésnek köszönhetően valósult meg, és a vancouveri Simon Fraser Egyetem "Oral History" kollekciójában található: https://digital.lib.sfu.ca/1956-hungarian
Külön köszönet azon önkénteseknek, akik fáradtságot nem ismerve összegyűjtötték a több mint száz interjút az ’56-ban Kanadába érkezett magyar menekültekkel.
