Amikor a felkészültség találkozik a lehetőséggel

Kanadában szinte bárkivel is beszélgetünk, mindenki érkezett valahonnan. Mi az ön családjának története és hogyan vált kanadai-magyar szobrászművésszé?

Vecsésen születtem 1947-ben. Érdekes dolog, hogy a vecsési káposzta hazájából hogyan kerültem ide Kanadába és hogy lett belőlem szobrász. Gépészmérnökként fejeztem be a Műegyetemet, de a tanulmányaim során felvettem fakultatív tárgyakat, mint rajzolás, kerámia és szobrászat az építész karon. Két tanárom volt, Zölley Gyula bácsi, akiről Magyarországon nem is tudnak és Kákonyi István, aki a tanszéken volt rajztanár. Amikor elmentem az építész tanszékvezetőhöz, hogy rajzolást szeretnék felvenni, visszakérdezett, hogy minek az, mérnököket nem tanítunk. Azt válaszoltam: fogadok magával, hogy az év végére én ott leszek, de a többiek el fognak párologni. Az igazság az, hogy nem párolgott el mindenki, de ha valamit szeretsz, abba beleadsz mindent. A mérnökséget elvégeztem, de hivatásosan nem voltam szobrász. Jelentkeztem a Képzőművészeti Főiskolára, miután megszereztem a mérnök diplomám. Abban az időben bekerülni a főiskolára lehetetlen volt. Szobrászatra jelentkeztem, körülbelül száz másik emberrel – a ’70-es évek elején. 

Az első héten mintázni kellett egy portrét a másodikon portrét rajzolni. Hogy továbbfejlesszem tudásomat akkor képzőművészeti körökbe is jártam. Ott megismertem pár idősebb szobrászt, akik ugyancsak be akartak kerülni a főiskolába. Amikor a felvételi zajlott, egyikük rámutatott három emberre és azt mondta: figyeld meg, ők benne lesznek az ötben, akiket felvesznek ebben az évben. Akkor ő hetedszerre jelentkezett, a harmincas éveinek elején járt. A rákövetkező év tavaszán a főiskola kirándulást szervezett Erdélybe, ahol az első éves tanulók mentek: szobrászok, grafikus, keramikusok. Az egyik tanársegéd engem is meghívott. Abban a 35 emberben, aki akkor elsőévesként ott volt, az a három személy benne volt. Hiába volt valaki tehetséges, nem lehetett bejutni, ha nem voltál egy kiemelt kádernak a gyereke. 

Mennyire volt egyszerű beilleszkedni a kanadai művészközegbe? 

Láttam, hogy Magyarországon nem tudok szobrász lenni, kínlódni meg minek, ezért miért nem próbáljuk meg valahol máshol. Így elindultam Magyarországról feleségemmel együtt, hogy szobrász leszek. Elmentünk Olaszországba, egy hetet Firenzében, egy hetet Velencében és egy hetet Rómában töltöttünk. Apám egyik barátja akkor a kanadai Szobrász Szövetség elnöke volt. Magyarországon a szövetség elnökének szava volt, ez egy kiemelt pozíció volt. Mikor kijöttem Kanadába, akkor láttam, hogy ez egy Pál utcai fiúk egyesülete. Ma is megvannak, nagyjából 70-en: összefognak emberek, akiknek ugyanaz az érdeklődésük és saját maguk szerveznek kiállításokat. 

Maradhattam volna Németországban is, de tartottam tőle, hogy nem fogom tudni megtanulni a német nyelvet. Olyan helyre akartam menni, ahol mindenkinek akcentusa van, így nem fogok kitűnni azzal, hogy “gyilkolom” a nyelvet. 

Miután kijöttünk Kanadába, akkor láttam, hogy itt szobrászatból nem lehet megélni. Akkor el kellett döntenem mi leszek: földönfutó éhenkórász vagy felhasználom a mérnöki diplomámat. Utóbbit tettem, elismerték a Műegyetemi diplomámat és a Torontói Egyetemen gépészmérnökként dolgoztam 33 évet. Szombatonként, vasárnaponként dolgoztam a szobraimon, több művészi egyesületnek voltam a tagja. 

Szerencsés módon megismerkedtem a Jewish Community Center vezetőjével és megmutattam, milyen munkákat csináltam és rákérdeztem, tudnék-e ott tanítani mintázást. Tíz éven át dolgoztam ott. 1987-ben vettük meg a házunkat és építettem meg a stúdiómat. 70 négyzetméter, ami az én kis paradicsomom. 

Honnan jön az ihlet az újabb és újabb műalkotásokhoz?

Ez talán onnan jön, hogy ki kell adnom magamból dolgokat. Érdekes módon nem vagyok vallásos személy, noha meglettem keresztelve. Mikor kötelező katonai szolgálatra kellett mennem, elvittem magammal a bibliát és elkezdtem olvasni. Szerzetesnek hívtak a katonaság alatt. A munkáimnak sokszor vallási témája van, de nem a vallás a fontos, hanem a személy, aki benne van. A témáim vagy a zsidó-keresztény kultúrából jönnek vagy a görög mitológiából. Gépészmérnökként dolgozva nem kellett arra figyelnem, hogy el kell-e adnom a munkáimat vagy nem. Legtöbbször az ember érzéseinek és a vallásban kifejezett gondolatoknak a kapcsolatát próbálom bemutatni. 

Milyen tanácsot adna a művészi pályát dédelgető fiataloknak?

Ne művészek akarjanak lenni, hanem mesteremberek. Ma már a művész titulusa nagyon el van használva. Ma már olyan munkákat akasztanak fel a falra, aminek semmilyen művészeti értéke nincs. Ha művész akarsz lenni ne gondolj arra, hogy milyen egyszerű és nagyszerű életed lesz. A társadalom nem tanítja meg az embereket arra, hogy értékeljék a művészetet. 2000 környékén megkérdeztek 800 galéria tulajdonost szerte a világon, hogy melyik műalkotást tartják a 20. század legfontosabb alkotásának. A válasz Duschamp “Fountain” toalettje, amikor ezt olvastam, akkor gondolkoztam azon miért is csinálom ezeket az alkotásokat. 

A tanácsom a fiataloknak leginkább az lenne, csinálják azt, amit belülről éreznek, hogy csinálniuk kell. Hogy aztán az el lesz-e adva vagy nem, az lényegtelen. Akármiből tudnak olyan propagandát csinálni, hogy ő a legnagyobb művész a világon. De hogy valaki boldog legyen azzal, amit csinál, az sokkal fontosabb, minthogy a képe el lesz adva. 

Hogyan tudja egy művész meghatározni a saját alkotásának az árát?

Elhatároztam, hogy állapítom meg egy alkotás árát, hogy először megnézem a felhasznált anyag költségét és mennyi munkaórát tettem bele. Az óradíjamat egy szakember segédjének a béréhez mérem: 35-40 dollár egy órára. Tehát ha beleteszek 10 munka órát egy képbe és 50 dollár az anyag, akkor az 400-500 dollárt jelent. Ugyanolyan nagyságú képeket 1000-2000 dollárért árulnak. Nem tudom hogyan állapítják meg az árakat. Elég sok dolgot eladtam. Az eladásban pedig nem a pénz boldogít, hanem a tudat, hogy valaki azt a képet felakasztotta, vagy teret csinált annak a szobornak a házában. Fontos az az érzés, hogy valaki az én munkámmal akar élni. Kanadában ma a művészek évi keresete 20.000 dollár körül mozog. Majdnem minden művész, akit ismerek, valamilyen más vonalon kell hogy fenntartsa magát. 

Szerencsés embernek tartja magát?

A szerencsét úgy határoznám meg, hogy amikor a felkészültség találkozik a lehetőséggel. Ilyen szerencsés vagyok én is. Megcsináltam Jézus keresztútját 14 képen. Csak a fejeket és a kezeket ábrázoltam és azokon próbáltam kifejezni Jézus utolsó napjának történetét. Egy műgyűjtő jött Angliából és meg akarta mutatni a stúdiómat a barátainak. Mielőtt megérkeztek, gyorsan felraktam mind a 14 képet. Az egyik idősebb embernek nagyon megtetszett ez a 14 darabos alkotás és azt mondta, ezt egy templomban kellene kiállítani. Felajánlotta, hogy beszél a St. James templom főpapjával. Pár hétre rá fel is hívtak, hogy pont ilyen szobrokat keresnek. Ez egy anglikán templom, ahol nem gyakori a keresztút ábrázolása. Bevittem 4-5 darabot megmutatni, nagyon tetszett az adományozónak és nagyon boldog vagyok, hogy ez a 14 alkotás bent van Torontó belvárosában. Szerencsés voltam, mert megcsináltam és rátaláltak.