Együtt lenni, együtt dolgozni és együtt lenni magyarnak, mert nem lehet másként. Felelősen lenni az és aktívan. Ezt szeretném.
Erdélyben, Székelyudvarhelyen születtem. Édesanyám megtanított a sírásból beszédet formálni, édesapám pedig álmodozni. Ott nőttem fel, ott "követtem el" iskolai tanulmányaimat is. Iskolai éveim alatt megtanultam várni. Várni, hogy kilépjek abba a bizonyos nagybetűsbe. Voltak tanáraim és voltak pedagógusaim – utóbbiakat sosem felejtem el. Nem csak írni, hanem gondolkodni tanítottak. Tizenhat éves koromban pedig egyedül végigjártam Szent Jakab útját, az El Caminot. Az alatt a nyolcszáz kilométer alatt pedig megtapasztaltam azt a bizonyos nagybetűst.
Később Kolozsvárra mentem színházat tanulni, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karára, ahol azt a fajta aktivitást, amit középiskolában “lógásként” értelmeztek félre, itt szakmai gyakorlatnak hívták. Tehát minden a legnagyobb rendben alakult. Újabb El Caminot hozott a sors, immáron stoppal mentem oda és vissza, megtapasztalni: ha egy őrült álmot akarsz valóra váltani, a világ összefog érted. Még van mit tanulnom de addig is mindazt, amit kaptam, tovább kell adnom. És reménykednem, hogy soha nem fog benőni a szívem lágya.