Tóalmási lányként hihetetlenül sok újdonságot tartogatott számomra a táj, és az, hogy most a kicsivel több, mint 300 méter tengerszint feletti magasság helyett körül-belül 1000 méteren kell lélegeznem. S bár találkoztam már magas hegyekkel, a Sziklás-hegység látványa mégis azonnal magával ragadott. A fenyvesek, a már szeptember elején hófödte hegycsúcsok, s az ottani gleccserekből érkező folyók vizének türkizkék színe szinte kápráztatta a szemem.
Már esteledett, mire a hétvégi otthonunkként szolgáló házhoz érkeztünk, melynek hatalmas kertjében éppen néhány őz legelészett, akiknek rendkívüli nyugalmát a később érkezők sem tudták megzavarni. Magam csak szemlélődtem, néztem, hogy milyen összeszokottan lakja be a házat, találja meg helyét a többi cserkész – mivel én nem vagyok az, hiszen felénk, a Tápió-vidék falvaiban, nem elterjedt a cserkészet.
Valahogyan azonban mégsem volt számomra idegen ez a közösség, mely egyrészt hihetetlen kedvességüknek és befogadó készségüknek köszönhető, másrészt pedig annak, hogy – hasonlóképpen ahhoz, ahogyan például egy táncegyüttesen belül – ők is egyfajta családként működnek, az együttesi lét pedig nem ismeretlen számomra. Nagy örömömre szolgált továbbá az is, hogy néprajzi és néptáncos tudásomat a cserkészeten belül is jól tudtam hasznosítani.
Mindemellett azonban magam is rengeteget tanultam. A mindennapi cserkész rutint egyáltalán nem irigylem, de rádöbbentett arra, hogy néha jól tud esni a reggeli torna, főleg, ha ez ember utána nehéz szellemi munkát végez. A calgaryi cserkész vezetők ugyanis ezen a hétvégén – ahogyan az előző években is – közösen készülnek fel az előttük álló cserkészévre, hogy őrseik lelkiismeretes és jó vezetői lehessenek. Ezt a hétvége egyik jelszava is bizonyítja, mely Kós Károlytól származik: „Az ember kötelessége, hogy a maga népét szolgálja.”
A kemény munka és fegyelem mellett e lelkes cserkészek azonban a nevetésről, a kikapcsolódásról sem feledkeztek meg, aminek tökéletes alkalmat nyújtottak az esti tábortüzek, melyek hangulata különösen kedves volt számomra. A tábortűz körül ülve, a fölénk magasodó fenyők koronáján túl kémlelni a csillagos eget szinte leírhatatlan. Sőt, szombaton délután még egy fiatal fekete medve is lakhelyünk közelébe merészkedett. Nem hittem, hogy ilyen hamar sikerül vadon élő medvét látnom, de meglepettségemmel nem voltam egyedül. A legfelemelőbb élményt viszont az jelentette, amikor az utolsó napon, indulás előtt engem szólítottak magyar nemzeti lobogónk levonására. Ekkor úgy éreztem: maguk közé fogadtak.
