Három napból kilenc év lett 2. rész

/ Sándor István /
sandor.istvan képe
Az abbáziai születésű Francesco Wittorio Kovács magyar szülők gyermeke. Kovács Francesco – ahogyan itt ismerik – 1954 októbere óta él Svédországban, bár rögös út vezetett a stockholmi állomásig. Amikor 1945. augusztus 22-én két orosz katona rendőri kísérettel letartóztatta az akkor 16 éves fiút, még abban a hitben indult Budapestre, hogy a három napos kihallgatást követően visszatérhet Győrbe és szeptemberben folytathatja tanulmányait. A három napból kilenc év lett! Kovács Francescóval Tóth Luca Réka és Sándor István beszélgetett
Fotó: Sándor IstvánFotó: Sándor IstvánFotó: Sándor IstvánFotó: Sándor István

A bátyámat 1950-ben a magyar ÁVH-rendőrség majdnem agyonverte, ezért felment az olasz konzulátusra, Budapestre, kapott vízumot, és elhagyta az országot. Rómában két napra találkozott édesanyámmal, utána elment Párizsba egy barátjával. Ott találkozott egy svéd lánnyal, akivel később el is jegyezték egymást. Olaszországba akart jönni szerencsét próbálni, de lebeszéltem, mert én, aki Szibériából jöttem vissza, csupán egyetlen munkalehetőséghez jutottam: segédmunkás lehettem volna a világhírű Andrea Doria hajón. Az a hajó elsüllyedt. (Az SS Andrea Doria az Italian Line olasz hajózási társaság óceánjáró hajója volt, amely főként arról vált híressé, hogy 1956-ban elsüllyedt. 1956. július 25-én New York felé tartott, amikor a massachussettsi Nantucket partjai közelében összeütközött a Swedish American Line kelet felé haladó MS Stockholm hajójával. – szerk. megj.)
Úgyhogy hál’ Istennek nem voltam rajta! Mindezek utána bátyám és a felesége eljöttek Svédországba, és már telefonált is nekem. Mondta: – „Franceso! Gyere ide, itt vannak a világ legszebb lányai! Van munka, minden van!” S akkor idejöttem, 1954. október 9-én tettem a lábam a stockholmi állomásra, és két nap után dolgoztam a bicikligyárban, itt Uppsalában! 1956. február 18-án egy barátom hívott meg egy álarcosbálba, az egyik diáktársulatba, és ott találkoztam Margaretával, a jövendőbeli feleségemmel. Hamarosan megházasodtunk, és családot alapítottunk. Ő és a gyermekeim nagymértékben hozzájárultak, hogy lassan elfelejthessem ezeket a borzasztó éveket.

Tehát 1954 óta itt élsz.

Igen. A kezdetektől fogva arra törekedtem, hogy minél gyorsabban megtanuljam a svéd nyelvet. Én voltam az egyedüli magyar-svéd tolmács Közép-Svédországban, mikor az ötvenhatosok érkeztek, s ezért is kaptam ezt a meghívást a 60 éves jubileumi ünnepségre.

Beszéljünk erről egy picit. Milyen ünnepély is volt ez, amire meghívást kaptál?

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 60 éves jubileumi ünnepélye. S miután az én kezemen mentek keresztül a Közép–Svédországba érkező magyar menekültek – én voltam a tolmácsuk – mindig azon voltam, hogy amilyen eszközzel csak lehet, segíteni kell mindenkinek. A svéd államon keresztül ruháztattuk őket, bútorokat szereztünk nekik, lakást biztosítottunk a számukra. Ezzel foglalkoztam, ezért dolgoztam. Körülbelül 10 éve, hogy abbahagytam a munkámat, de azelőtt állandóan tolmácsoltam magyar nyelven.

És most nyugdíjas vagy ezek szerint.

Igen. Már régóta.

Isten éltessen téged! Február 11-én töltötted a 88-at?

Igen, és ha a Jóisten még életben tart, akkor tovább járok, előadásokat tartok a kommunizmus bűneiről, és az előadásaimba beleszövöm a narkotikumok elleni küzdelmet is. Mindezekről szeretném felvilágosítani a gyerekeket, és hál’ Istennek eddig még bírom egészségileg, és sikeresek az előadások. Ameddig csak bírom, addig fogom ezt tartani!

Merthogy évtizedek óta végzed ezt a munkát.

Harminc éve tartom az előadásokat.

És a világ mely pontjain jártál még Svédországon kívül előadásaiddal?

Csak Svédországban tartottam eddig. Sokan kérdezték ugyan, hogy mikor jössz Magyarországra...

Én is ezt akartam kérdezni.

Amikor meghívnak. Még mindig várok arra. Előbb-utóbb csak lesz belőle valami. Ameddig élek, mindig remélek, nevetnek rám az angyalok.

Ha már szóba hoztad a rímeket: ha jól tudom – és hát hallottam is – szívesen írsz verseket is!

Igen! Magyarul és svédül is írok verseket. Ezt svédül írtam, meg is jelent az első könyvemben. Ha akarod, felolvasom, magyar fordításban.

Ének a Tajgáról

Együtt voltunk, mint őszinte barátok,

Otthonról álmodtunk, s gondoltunk Tirátok.

Ti otthon, mi meg a Tajgán foglyokként éltünk,

Biztosak voltunk abban, hogy imádkoztok értünk.

 

Szibériának, Tajgának kegyetlen hűvössége,

Éhező farkasok rettentő, dühös üvöltése.

Bundába burkolt katonák őriztek ott minket,

Amíg mi rongyokba dolgoztunk, mentve életünket!

 

Megszoktuk, mint foglyok, szám varrva hátunkon,

Sapkán, karunkon, nadrágon, s minden ruhánkon.

Fáradtan, erőtlen, végre otthon a fogolytáborban,

A meleg balandakeserű, mint epe a csajkában.

 

Hering meg kása, majd néha laposhal ünnepre,

Nehogy megspórold! Avagy gondolsz tán szökésre?

Könnyebb lesz tavasszal, nyírfák zöld levele

Törzsébe kis csatornát vág a fogoly bele.

 

Napról-napra járnak a foglyok szomjasan vissza,

S az élőfa nedvét, most mindenki sietve issza.

Ám az őr ilyesmit nem is akar látni,

Ordít most gúnyosan: „A fát azonnal kivágni!”

Itt vesztette oly sokunk az életét, én visszatértem,

Hála Úr Istennek, Szeretteimnek, kik imádkoztak értem.
 

Még fogságom alatt írtam az első verseimet, de csak gondolatban. Nem írtam le azokat a verseket, mert nem volt mire, ilyesmire nem volt semmi lehetőség a fogolytáborban. Mikor már Olaszországba kerültem, elkezdtem papírra vetni a gondolataimat, verseimet. Ott írtam többek közt azt a kéziratot is, amely a jövendőbeli könyvemben is megjelenik. Ez itt, amit itt látsz a könyv borítóján, a saját kezűleg, apró betűvel írt naplóm, magyar nyelven. Próbáld meg elolvasni, ha jó szemed van! Ez az alapja az új könyvemnek.

Ez lesz a második kiadott könyved, ha jól tudom.

Igen, ez a második könyvem. Az első könyvem címe „I Stalinsvåld, fånge 794 berättar”. Durva fordításban, Sztálin birtokában, a 794. fogoly elmondja életét. Ez pedig az új könyvem, ami e hónapban jelenik meg.  Ennek a címe Francesco Kovács: En överlevares dagbok. (Egy túlélő naplója).

Ez a könyv egyelőre csak svéd nyelven jelenik meg?

Igen. A napló, azaz a forrás, magyar nyelven van írva. Uppsalában egy jó barátom, Lulich György, segített nekem ezt a könyvet digitalizálni és lefordítani svédre. Neki köszönhetem ezt – szerepel is a neve a könyvben.

Említetted korábban, hogy természetesen örülnél annak, ha magyarul is megjelennének a könyveid. Miért várat magára a dolog?

Igen, nagyon szeretném. Körülbelül másfél évvel ezelőtt tettük meg az első lépéseket ez ügyben. A teljes kézirat másolatát elküldtük Magyarországra, a Nemzeti Emlék Bizottságához, akik nagyon fontosnak tartották a könyvet, és vállalták mind a könyv kiadását, mind a nyomtatását. Én ebből egy fillért sem kérek, nem a haszon miatt csinálom! Már nem egy alkalommal, levélben is ígérték, hogy ki fogják nyomtatni, de még ez idáig nem hallottunk semmit. Az ígéret szép szó, de ha betartják úgy jó!
 

Kedves Francesco, köszönjük a beszélgetést, és reméljük, hogy majd ez a riport is hozzájárul ahhoz, hogy esetleg meggyorsítsuk a magyar nyelvű kiadás ügyét!

 

Az eredeti cikket a Svédországban megjelenő Híradó XXXVI. évf. 142. száma közölte. A cikk megírásában segítségünkre volt a Híradó felelős szerkesztője, Bitay Erzsébet.

A beszélgetés első részét Tóth Luca Réka ösztöndíjas oldalán olvashatják.