Felsőfokú tanulmányaimat Budapesten, az ELTE Bölcsészettudományi Karán végeztem magyar—történelem szakon, majd irodalomtudományból doktori fokozatot is szereztem. Az egyetem elvégzése után nem sokkal az ELTE Tanító- és Óvóképző Karán kezdtem dolgozni. Itt elsősorban fiatal felnőttek tanításában és oktatásszervezésben szereztem tapasztalatokat, de betekintést nyertem a kisgyermeknevelés kérdéseibe is.

Az elmúlt néhány évben, miközben egyre jobban elmélyedtem fő szakterületem, a gyermekirodalom tanításában, felfedeztem az élményközpontú tanítási módszerek mellett az élőszavas mesélés varázsát. A népmese egyebek mellett arra is alkalmas, hogy közösséggé kovácsoljon minket, mesemondót és hallgatóságát. Mindeközben pedig élő kapcsolatot jelent a mesét létrehozó és ránk hagyományozó régmúlttal, és közös kincsként biztosítja az egyes generációk egymásba fonódását, összetartozását. Úgy vélem, a magyar népmesék és a hozzájuk szorosan kapcsolódó mondókák, találós kérdések világának az örömteli megismerése hozzájárulhat ahhoz, hogy az anyaországtól távol élő magyarok minél szívesebben tanulják a magyar nyelvet, és ez által részeseivé legyenek, részesei maradjanak a magyar kultúrának.

Fogadó szervezetemben, a Corki Magyar Iskolában a tervek szerint én tanítom majd az elsősöket magyarul olvasni és írni – ez nagy kihívást jelent, ugyanakkor csodálatos feladat is egyben. Készülünk arra is, hogy a gyerekek számára a szervezet birtokában lévő gyerekkönyvekből mozgókönyvtárat hozzunk létre. Emellett történészként a magyar jelenlét régebbi nyomait is kutatom majd. Mivel Nagykárolyban születtem, a Partium nyugati határán, gyerekként-kamaszként magam is megéltem azt, mit jelent kisebbségben élni, mit jelent az, hogy a szétszórtan, kisebb közösségekben élő magyaroknak az anyanyelvük a hazájuk, és a magyar történelem a közös múlt, amely összeköti őket. Úgy gondolom, ezek a tapasztalatok jó alapot nyújtanak ahhoz, hogy hasonló helyzetben élő magyar közösségekben elhivatottan tudjak dolgozni.