A programszakasz kezdetén nem sejtettem, hogy ennyire nehéz lesz utolsó nap az elválás. Az elválás a lakóktól, akiket nagyon megszerettem; és akik unokájukként tekintettek rám. Az elválás a dolgozóktól, akik nem csak munkatársaim voltak, hanem barátok lettek. A kilenc hónap alatt már rutinossá váltak a feladatok. Minden reggel Kati nénivel kezdtem a napot, segítettem a fiával való kapcsolattartásban. Az étkezések során szokássá vált, hogy Gyula bácsinak segítek, aki humorával mindig feldobta a hangulatot. Délutánonként pedig a különböző foglalkozásaimmal igyekeztem színesíteni az idősek életét. Mindig jutott idő arra is, hogy a folyosón összefutva egymásra mosolyogjunk, vagy váltsunk pár szót. Természetessé vált, hogy ott vagyok az intézményben, hogy minden nap találkozunk, látjuk egymást. Éppen ezért szokatlan érzés volt belegondolni abba, hogy ezek a kedves idős emberek már nem lesznek mindennapjaim részei.
Két hete történt, hogy az utolsó munkanapomon beléptem az intézmény ajtaján és elbúcsúztam mindenkitől. Érzelmekkel teli nap volt, boldogan emlékeztünk vissza az elmúlt időszak eseményeire és könnyek csordultak le az arcunkon, amiért ez az időszak véget ért.
Mindig szeretettel fogok gondolni az otthonban töltött időre és az ott megismert emberekre. Sosem fogom elfelejteni azt a kedvességet és gondoskodást, amit az idősektől kaptam.
Örülök, hogy résztvevője lehettem ennek a nemzeti programnak és hasznára lehettem egy hazánktól távolra szakadt közösség tagjainak.
