Kultúra napja a farsang jegyében
Minden évben más hangsúllyal rendezik meg ezt az évkezdő programot, volt már többórás előadás, csapatverseny is. Az ÍrMag magyaros ízekben igazán erős, az általuk szervezett disznótoros piknikre a zöld sziget távoli városaiból is jönnek érdeklődők. Az ÍrMag nyitott szellemiségű magyar csapat, a segítők és a barátok nem csupán honfitársainkból kerülnek ki, éppen úgy velünk ünnepelnek az írek vagy a francia kollégák is. Ha sertést kell bontani, ha pogácsát kell sütni, biztos válaszokra számíthat az ember, tapasztalt kézzel bánnak fával, anyaggal, állattal, fűszerrel. Borúra mindig tudnak derűt hozni, nevetni a legjobb velük munka közben, a különböző formák felett, legyen az csont vagy bogrács. Együttműködésből, szenvedélyből, áramló lelkesültségből példát mutatnak. Erős emberek, erős akarattal, akikre lehet számítani. Ellenségnek egyiküket sem kívánnám :)
A farsangot idén is a CIT körcsarnokában tartották. Míg a belső terekben vásározók árulták portékáikat, odakint lángos és kürtős kalács készült a rotyogó babgulyás mellett, amit minden érkező ingyen kóstolhatott meg. A programra ellátogatott a corki lord mayor és a CIT rektora is, akik az írekre jellemző könnyed derűvel álltak be a levest kavarni.
A délben kezdődő rendezvény egyik fő érdeme talán volt, hogy az együtt töltött idő minőségi beszélgetéseknek kínált teret. Ez mindig nagy kérdés persze, hogy a külföldön élő magyarok hajlandóak-e őszintén szólni egymáshoz, hogy egymás méregetésén túl tudnak-e lépni, tudnak-e örülni egymás sikerének, hogy is van a szomszéd zöldje, kertje, meg az a kanál víz fojtani, kíváncsiak-e a farsangi álarc mögött az emberre. A külföldre szakadt magyarokból itt megint példát lehetett találni arra, hogy milyen kreatív is az ember, hogyan lesz agrármérnökből disznótelepen dolgozó kézimunkás, most már tudom, hogy az ammóniagőztől hogyan megy tönkre a nők haja, és az, aki a gyerekek arcára varázslatos tengerpartot varázsol pálmafával, néhány évvel ezelőtt még porcelánt festett Magyarországon. Úgy értelmezem, az átkeretezés nagymesterei a külföldre szakadtak, az értékrend mindenképpen alakul, és minősítésnek nincs helye, mert ez is része a változásnak, egyszerűen az élet dolgai közül más lesz hangsúlyosabb. Inkább a személyes idő, mint a karrier, inkább a stresszmentes élet és a honvágy, mint az állandó létbizonytalanság. Így szól néhány válasz a sok közül. Az érem két oldala így lesz teljes, mindenki megfizeti az árát a döntésének, biztos van, aki alkut is köt, bízom abban, derűsen néz tükörbe a legtöbb itt élő magyar, és elégedett azzal, ami az övé.
A főszereplők persze mindig a gyerekek. Akik jelmezbe öltöznek, akik fánkevő versenyen vesznek részt, vagy az, aki még pocakban lapul, és mindössze két hete van odabenn, a kiírás szerint. A trónörökös, mondja az egyik írmagos, a leendő apuka, miközben lehajol megcsókolni a párja hasát. A kiskamasz lány magyarul és angolul olvassa be a kihúzott számokat, míg egy kis ötévessel együtt izgulunk a 116-os számú rózsaszín tombolajegy felett, ámulok, a felolvasó milyen könnyen vált a nyelvek között. Ők, akik már itt születtek, más világot teremtenek maguk köré. A szülők, akik a jelmezeket varrják, akik sorban állnak, mert a gyerek lufit szeretne vagy dobos tortát, valami mélységes hittel menekülnek előre vagy hátra, emelnek várakat és ássák fel a földet azért, hogy a gyerekeknek jó legyen. Ők azok, akik éjszaka a magyar vidékkel álmodnak, olyankor a magyarországi barátokkal isszák a fröccsöt a Balatonon. Ők küldik Diaszpóra Iskolatáborba a gyerekeket, mert emlékeznek arra, micsoda élmény magyarul nevetni össze, magyarul énekelni a tábortűz fölött. Telnek az évek, nőnek a gyerekek, ők két világ között alkotnak hidat, hogy a gyerekeik szabadon választhassanak, mikor melyik partról néznék a világot, hogy aztán egészben, teljességében láthassák azt és önmagukat.
A nap személyes része a tánc. Mert a csapat felkért, tartsak táncházat, és a hályogkovács bátorságával igent mondtam erre. Egy héten át szórakoztattam Cork Douglas nevű városrészét, hiszen többnyire itt sincs függöny, de legalábbis alacsonyak az ablakok. A húgom küldte a zenéket, YouTube-ról lestem a lépéseket. A szomszédban csütörtökön érkeztek korlátot építeni az idős szomszéd párnak, a két férfi kacsintott, amikor a Szederindánál jártam, gondoltam, akkor ez menni fog.
És akkor jöttek a gyerekek, jött az a 116-os tombolajegy-tulajdonos, jött pár cserkész tartani bennem a lelket. A felnőtteket eleinte hiába szólongattam, ez is nagy tanítás, nincs mit erőszakolni, a másik szabadsága az enyémmel egyenérték. De a vége jó lett, mint a mesében: férfiak kurjongattak a serény magyaros lépései alatt, az ördög útját kétszer jártuk el, kidobogva magunkból minden aznapi szorongást. Csak az örömnek maradt hely. Abban a körben minden egybeért. Nem volt idő és nem volt tér, mindegy, hogy a világ melyik pontján álltunk. Gyerekek és felnőttek, férfiak és nők, táncolók és beszélgetők, ki-ki szíve szerint. A CIT rektora azzal köszönt, hogy hagyjuk a titulust, ő csak Barry, és a hálálkodás is feledhető, az a lényeg, hogy itt vagyunk, használjuk a teret. Persze, van bérleti díj, persze, van protokollbeszéd. De azon a februári tavaszünnepen, Imbolc napján ez megtörtént. Az volt a lényeg, hogy ott voltak sokan együtt, Írországban élő magyarok, élték az időt, belakták a teret, jóízűeket ettek, beszélgettek, figyeltek egymásra is.
Mindeközben Cuskinnyben, az iskolatábor leendő helyszínén kinyíltak az első nárciszok. Sok van még bimbósan, várakozva, mint a trónörökös a pocakban, de úgy van ez, hogy minden, ami él, addig van bezárva, amíg nem fél attól, hogy a hely biztonságossága ellenére fullasztó lesz, és a félelme az ismeretlentől legyőzi a megszokotthoz való ragaszkodást. És akkor fogja, kilép, a gyerekek elindulnak, a rügyek kipattannak, az élet élni akar. Hát, él.
