Az Uruguayi Magyar Otthon a táborban
Az Első Dél-amerikai Diaszpóra Iskolatábor újszerűsége leginkább abban rejlik mind a szervezőknek és mind a résztvevőknek, hogy első volt kontinentális, illetve dél-amerikai szinten. Kontinentális szintre emelte minden ottani magyar diaszpóraközöség számára a magyar nyelvvel és kultúrával való való kapcsolatát, elköteleződését.
Az uruguayi magyar diaszpórát, azon belül a montevideói közösséget szervezeti szinten egyedül képviselő Uruguayi Magyar Otthon számára különösképpen új élmény volt a magyar nyelvvel és kultúrával így találkozni. A jelenlegi közösség magyar származású tagjai ugyanis zömmel második, harmadik, sőt – esetleg – negyedik generációs leszármazottak, akik éppen ezért messze kerültek a magyar nyelv használatától. A magyar kultúra egyéb, szintén fontos elemei, a magyar konyha, majd az 1970-es évek változásainak eredményeképpen a magyar néptánc inkább megőrződtek. A magyar nyelv használatának fenntartására, az anyanyelv oktatására, visszahódítására mindig tett erőfeszítéseket a közösség, de jelentős áttörést a 2014-es Kőrösi Csoma Program jelentett. Ekkor érkezett először magyar anyanyelvi tanár végzettségű ösztöndíjas a közösségbe, indult meg és tart azóta is a magyar nyelvi oktatás különböző szinteken.
Ilyen előzményekkel indult el 14 hat és tizenhét év közötti uruguayi fiatal, a diaszpóra tagjai 5 felnőtt és a KCSP-ösztöndíjas magyar nyelvtanár társaságában az Első Dél-amerikai Diaszpóra Iskolatáborba, Ez tehát számukra különösképpen azt jelentette, hogy kiszakadva a magyar nyelvi „elszigeteltségükből”, először vettek részt magyar nyelvi táborban és nem tánctáborban, táncfesztiválon. Ezen utóbbinak ugyanis rendszeres és jeles szervezői.
Montevideo és Córdoba között a buszon miniinterjúk keretében azt kérdeztem a fiataloktól, milyen elvárásokkal érkeznek a táborba. Természetesen elsőként említették a magyar nyelv megismerését, hiszen legtöbbjük nulla nyelvismerettel rendelkezett. Megemlítették a családi szálakat is, mint olyan érzelmi vagy kíváncsisági tényezőket, ami őket a táborba hozta. Dél-amerikai szinten a többi diaszpórából megismerni másokat, barátságokat kötni, szintén fontos motiváló tényező volt.
Mint magyar nyelvtanár a táborban az ún. narancssárga csoporttal, a 12-13 éves uruguayiak és argentinek nyelvtanáraként és őrsvezetőjeként dolgoztam. A fiatalok minden elköteleződése ellenére kihívás volt négy napon keresztül, iskolai téli szünetben, csapatot kovácsolni belőlük, fenntartanom a figyelmüket a nyelvi órákon és egyéb foglalkozásokon. Ez azonban korosztályi adottság, és az utolsó, záró és egyben értékelő óra visszajelzései, valamint a magam meglátásai alapján sikeresen birkóztunk meg a feladatokkal. Természetesen nem arról van szó, hogy megtanultunk volna magyarul. Ez minden nyelven lehetetlen ilyen rövid idő alatt, és nem is ez volt a tábor célja. Ellenben megtanultuk a köszönési formákat, a bemutatkozást, alapkérdéseket, 20-ig a számokat, a mindennapi élet alapvető főneveit, testrészeket, sőt, általában a dél-amerikaiaknak oly fontos futball szókincsével is ismerkedtünk. És természetesen nem maradhatott ki a nyelvi munkából a magyar konyha, annak nélkülözhetetlen eleme, a paprika és egy-két jellemzője. Csoportunk ugyanis a paprikát kapta mint kulturális azonosító nevet.
Mindezt többször játékos tanítási módszerrel, a flow-élménypedagógiára alapozva, kültéri tevékenység keretében tettük. Például a futball szavainak megismerése után fociztak egy kicsit, én a szélről tudósítottam, és a végén összefoglaltam magyarul a történteket. Vagy a testrészek kapcsán magunkon mutogattuk azokat, majd pármunkában a másikon kombinálva a bal és jobb oldalt. A digitális világ sem maradhatott ki. Kiliki, a földönkívüli kisfiú történetének egy részét videón néztük meg, mintegy összefoglalva az addig tanultakat. Közben pedig volt egy macink, egy magyar nemzeti színekből kötött kismackónk, Piroska, akit egy esti zárókörön be tudtunk mutatni a legfontosabb ismertetőivel. A végén pedig, mert fontos a további motiváció és az érzelmi bevonódás is, a macit a legaktívabb diák kapta meg azzal a feladattal, hogy vigye hírét a tábornak, a tanultaknak, és hogy vigye el Piroskát a legközelebbi Dél-amerikai Diaszpóra Iskolatáborba.
A diákjaimmal és más uruguayi fiatallal egy szabad beszélgetésben értékeltük a tábort. Magától értetődően vannak javítanivalók, elsősorban a háttérkörülményekben. Minden kellemetlenséget (pl. a hideg, hiszen Córdobában tél volt, a nem igazán jó ennivaló) feledtettek azonban a tábor pozitívumai: az elvártakat, sőt elképzelteket jóval meghaladó elindulás a magyar nyelvi ismeretekben, annak a gátnak a beszakítása, hogy magyarul nem tudunk megszólalni, az élményszerű tanulás és az a sok egyéb foglalkozás (íjászat, lovaglás, tánctanulás, táncház, nemezelés, tábortűz, mézeskalács- és kürtőskalács sütés), ami a magyar kultúrához hozta közelebb a résztvevőket, és nem utolsósorban a baráti kapcsolatok.
Minden értékelésnél beszédesebb volt számomra az a tény, hogy 15 órás visszautunkon Montevideóba, a buszon a gyerekek elővették az iskolatábor énekesfüzetét, énekelték a táborban tanult dalokat. Kérdezgették tőlem a szavakat, segítettem nekik a dallamok felidézésében. Maguktól. Nem kérte őket erre senki, csak azok az élmények, érzelmek, amiket a táborban szereztek.
