„Várván várom a Felséges Urat…”
A karácsonyt mindig öröm megünnepelni, mert ez az év talán legjobban várt időszaka. Szünet van az iskolában, ha lehet, a felnőttek is szabadságot vesznek ki, és mindenki a maga módján pihen és ünnepel. Megajándékozzuk egymást, előkerülnek a karácsonyfák, és nemcsak a ház, de a közterek - a városok és a falvak egyaránt - ünnepi díszbe öltöznek. De nemcsak a közterek, hanem mi magunk is valamely áldott módon, belül, a lelkünkben is elkezdünk készülni az ünnepre, s ki-ki a maga módján, de lélekben is feldíszíti a lelkét, a szívét az ünnepre. A karácsony a szeretet ünnepe, az ajándékozás legelterjedtebb ideje.
Valljuk mi is, keresztények, hogy a karácsony a szeretet ünnepe, és az ajándéké is, de egy kicsit talán árnyaltabb jelentésben. Azért a szeretet ünnepe, mert az Isten, aki maga a szeretet, eljött közénk, és azért az ajándék ideje, mert ekkor ünnepeljük, hogy mindannyian ajándékot kaptunk az Istentől: Jézus Krisztust. Csakhogy nem elegendő megkapni az ajándékot, el is kell fogadni azt, és ki is kell nyitni. S bizony, ahhoz, hogy idáig eljussunk, be kell járnunk az utat, ami a halálból az életbe visz.
Erről az útról volt szó mind a két napon az istentiszteleteken. Hogy kitől kaptunk ajándékot, mit kaptunk, s hogy miért kaptuk. Augsburgban jómagam, Marton Krisztián, KCSP ösztöndíjas hirdettem az Igét, Münchenben pedig Csákvári Dániel, a müncheni református gyülekezet lelkésze. Mind a két nap az igei alkalom után összegyűltünk egy kis vendégségre, beszélgetésre, és ezzel zártuk a közös alkalmainkat. Van miért hálát adni az Úrnak, hogy ilyen messze Magyarországtól is van magyar közösség, ahol magyar nyelven lehet ünnepelni az Ajándékot, akit a világ kapott: Jézus Krisztust, aki azért született meg,hogy bemutassa Isten szeretetét, s hogy kereszthalálával és feltámadásával üdvösséget ajándékozzon azoknak, akik ezt az ajándékot elfogadják, akik hagyják, hogy megajándékozottak legyenek.
