Ausztrália és a hasonlóan soknemzetiségű országok idősgondozásában központi probléma az agyi érelmeszesedés egyik tünete, a második nyelv fokozatos elvesztése. Bevándorlók, akik egy életen át többé vagy kevésbé magabiztosan, de boldogultak az angol nyelv használatán keresztül, magányosan és kiszolgáltatva találják magukat, ha a nyelvi készség tompulásával újra csak anyanyelvükre támaszkodhatnak. Nemcsak nekik kihívás ez, hanem az értük felelős embereknek és intézményeknek is, mivel közös nyelv híján nehézzé válik az orvosi és szociális ellátás biztosítása.
Természetesen nemcsak erre fókuszáló, de ezt is magába foglaló előrelátás eredménye, hogy sok európai nemzet diaszpórája, elsők között a magyar, anyanyelven, az óhazai kulturális hagyományok és szükségletek figyelembevételével működő idősgondozó intézményeket alapított a tengerentúlon. Ausztráliában két magyar otthon működik, a Melbourne-i Árpád fejedelemről, a Sydney-ben lévő Árpádházi Szent Erzsébetről kapta nevét. Munkám egyik fele ez utóbbival tart rendszeres kapcsolatban, így történetét közelebbről megismerhettem.
A Sydney-ben szolgáló Forró Ferenc jezsuita atya 1963-ban a következő szavakkal hírdette meg tervét: “Egy otthont szeretnék építeni, ahol megfelelő lakás és magyaros ellátás mellett társaságot és szeretetet is találnak idős, nyugdíjas korú honfitársaink, azt, ami mindannyiunk számára mind inkább hiányzik”. A közösségi összefogásból, egyházi és magánszemélyek adományaiból finanszírozott, Szent Erzsébet nevét viselő idősotthon alapkövének megáldására 1966. augusztus 7-én került sor a Sydney nyugati részében található Dean Park-ban; az ünnepélyes megnyitót 1967. március 5-én tartották. 1968 karácsonyára az Otthon akkor még csak 25 férőhelye mind lakóra talált.
Az időközben meginduló ausztrál állami támogatás, együtt a tovább folytatódó közösségi összefogással és a hagyománnyá vált éves Szent Erzsébet búcsúk bevételével, 1973-ban új szárny megépítését tette lehetővé. Az építkezés befejezése egybeesett Mindszenty József bíboros ausztráliai látogatásával. Az Egyházközségi Értesítő így írt erről: “A gondviselés kellett hogy rendezze, nem lehetett csupán véletlen, hogy éppen a mostani időre jut el hozzánk bíboros főpásztorunk, magyarok utolsó hercegprímása, Esztergom érseke; Esztergomé, ahol Szent István született és megkeresztelkedett. Az ő megkeresztelkedésének ezer éves évfordulóján hozta el hozzánk a világ végére az isteni gondviselés főpásztorunkat”. Mindszenty bíboros 1974. november 17-én, halála előtt fél évvel, több ezer magyar jelenlétében tartott az Otthonban misét, majd áldotta meg a róla elnevezett új épületrészt.
Az Otthon azóta is folyamatosan bővül. Az eredeti 25 helyett ma már több mint 110 idős ember számára van hely, akik között körülbelül fele-fele arányban vannak a gondozásra szorulók és a még aktiv, önálló életet élők, akik a magyar társaság kedvéért költöztek ide. Bár mára lakói és dolgozói között is akadnak már más nemzetiségűek, keresztény alapokról induló története a mai napig iródik, és atmoszférája továbbra is „magyarosan ausztrál”. A legutóbbi népszámlálás adatain alapuló előrevetitések szerint még körülbelül 15-20 évig marad magyar többségű, míg a távolabbi jövőben fokozatos multikulturalizálódása elkerülhetetlenné válik.
A nagy, parkosított területen fekvő Otthonhoz hamvak szétszórására alkalmas saját temető, kápolna, könyvtár és múzeum is tartozik. Miklós István atya, a három évtizeden át Queensland államban szolgáló katolikus pap 1988-ban bekövetkezett halálát követően jelentős magyar tárgyi gyűjteménye és míves fafaragásai az Otthon tulajdonába kerültek, amit a vezetőség, a más forrásokból is folyamatosan gyűlő tárgyi emlékekkel együtt, a róla elnevezett épületben helyezett el. Ez a múzeum és azóta is bővülő gyűjteménye ösztöndijasként végzett munkám egyik tárgya.
Közel három évtizede rendezték be az épületet; az akkor eltervezett kiállításhoz időközben további tárgyak kerültek, amik megbontották a látványt. Az üveges tárlók hiánya és a mennyezeti ablakon besütő erős napfény sok tárgyat megrongált. Mindezek miatt az elmúlt években a múzeumot már csak évente egyszer, a Szent Erzsébet búcsú napján nyitották ki, holott igazi funkciója az lenne, hogy a lakók látogathassák bármikor kedvükre.
Idén a vezetőség az épület felújítása, ezzel egy időben a gyűjtemény katalogizálása és új kiállítás berendezése mellett döntött. Több mint ezer darabból álló eklektikus gyűjteményről van szó, amiben bútortól kezdve, könyvön, porcelánon, kisplasztikán, festményen át népművészeti tárgyakig és kézimunkáig mindenféle található. Mivel a tárgyak kivétel nélkül az Otthont alapító, valamilyen formában aktívan támogató, vagy ott élt és elhunyt magyar egyházi és magánszemélyek hagyatéka vagy adományaként gyűltek össze, ezek számbavétele, megtisztítása és újrarendezése, egy ötven éves intézmény esetében szimbolikus jelentőséggel is bír.
Jelenleg a tárgyak fényképezését és csomagolását végzem. Raktárba szállításuk után megkezdődik a múzeum épületének felújítása. Ez idő alatt lesz alkalmam elkészíteni a gyűjtemény elektronikus katalógusát, az új kiállítás látványtervét, valamint a magyar és angol nyelvű tárgyfeliratokat, életrajzi összefoglalókat és ismeretterjesztő anyagokat. A megnyitót november 19-én, a Szent Erzsébet búcsúval összehangolva tervezi az Otthon. Ha minden az elképzeléseknek megfelelően alakul, a megújult múzeum rendszeres napi nyitvatartással működhet majd, és így az eddigieknél több lakó és látogató lelheti benne örömét, hiszen a kiállitott tárgyak nemcsak az óhazára, hanem sok esetben családtagjaikra, barátaikra, ismerőseikre is emlékeztetik őket.
