Felsőboldogfalvától Augsburgig

,,Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent, és munkálkodhass a jövőn.” Széchenyi István

A jubileum, a kerek évforduló lehetőséget ad a számadásra. Ekkor nyílik alkalom arra, hogy elgondolkodjunk a múlton, visszapörögjenek a filmkockák a „hogy is kezdődött…”, „emlékszel még…” kezdetű történetek kibontására. Hosszú és elnyúlt időutazásba kezdünk ilyenkor, az évszámokról lekotorjuk az idő porát, gondolatainkban szárnyalunk egyik helyszínről a másikra, emlékeket, történeteket párosítunk a már majd elfeledett arcokhoz és nevekhez.

Miért történt volna ez másképpen az augsburgi Szent Piroska Hétvégi Magyar Iskola és Óvoda 25. születésnapja alkalmából? Széchenyi bölcs gondolatával üzent nekünk. Tudtunkra adta, hogy a jelen érdemeit csak akkor tudjuk tiszta szívvel értékelni, ha mély alázat és tisztelet övezi elődeink tetteit, cselekedeteit, és ebből a forrásból tudjuk a megkezdett utat méltón folytatni. Ha ezt komolyan vesszük, belső hittel elfogadjuk, és magunkévá tesszük e nemes gondolatsort, sohasem feledkezünk meg a kezdetről. A jelen kor emberének egyik fontos küldetése: emlékezni és emlékeztetni!

Akkor jöjjenek az emlékek! Jöjjenek, hogy ne felejtsük el soha, mindig emlékezzünk, és emlékeztessünk azokra, akiknek kitartása, elszántsága, hite, alázata, meginoghatatlan értékrendje olyan nyomot hagyott, amelynek gyümölcseit az utódok élvezik.

1988-ban járunk. Felsőboldogfalváról Augsburg környékére, Stadtbergenbe telepedik le a Lukácsffy pedagógus házaspár. Két gyermeküknek, Istvánnak és Katalinnak boldog szülei. A családfő a székely nemesi család sarjaként hozta magával azt a habitust, azt az érzelmi és szellemi többletet, amely csordultig volt a magyar nyelv és kultúra iránti szilárd elkötelezettséggel. Felesége, Katalin családja – édesanyja és nővére – már itt élt Németországban. Nem a klasszikus kitelepültek nehézségeivel kellett megküzdeniük, minden szükséges segítséget, támogatást megkaptak az itt élő családtagoktól. Kati néninek sváb származása miatt nyelvi nehézségei nem voltak, az édesapának és férjnek viszont meg kellett küzdeni a nyelvtanulás gyötrelmeivel. Minden adott volt a frissen kitelepült családnak ahhoz, hogy saját kényelmük szerint, a beilleszkedés folyamatára fókuszálva éljék nyugodt, hétköznapi életüket. Ez így is ment egy darabig. Egészen a 90-es évek elejéig.

Katalin és István jó kapcsolatot ápolt a müncheni katolikus misszió lelkészével és munkatársaival. Többször ellátogattak a bajor fővárosba, vonzották őket a misszióhoz fűződő baráti kapcsolatok, kulturális rendezvények és nem utolsó sorban az iskola működtetése. Többszöri látogatásuk és hosszas beszélgetéseik után eldöntötték: „ha ők meg tudták csinálni Münchenben, mi is meg tudjuk csinálni Augsburgban”. Az augsburgi magyar katolikus misszió ebben az időszakban már működött, az égisze alatt kellett elindítani az oktatást. A misszió akkori plébánosa, Fehér István atya gondolkodás nélkül a nemes ügy mellé állt, mindenben segítette Istvánt az iskola alapításában. Az elszántság és az összefogás eredményeként 1996-ban az augsburgi misszió szárnyai alatt megszerveződött immár hivatalosan is a magyar iskola. Ezzel beteljesült a családapa és a pedagógus, ízig-vérig magyar lelkületű, az irodalmat és történelmet tudó és hőn szerető, konokságáról híres székely ember álma. Idegen honban lerakta a magyar iskola alapjait, amely szabad utat adott a magyar nyelv tanítására, a magyar kultúra megismertetésére, megélésére és terjesztésére.

A misszió története elválaszthatatlan az iskola történetétől. Egymásra támaszkodva, egymást kiegészítve, karöltve tudták a közös célt elérni. Az 1998-ban megalakult egyháztanács fontos mérföldkő az augsburgi misszió történetében. Az ezt megelőző időszakban önkéntes segítők vállalták a feladatokat. Nagy Marianne tevékenysége, elhivatottsága, szerepe ebben a nehéz, kezdeti időszakban megkerülhetetlen. Fehér István atya munkáját támasztotta alá, és a közösség életét szervezte. Mivel ekkor még nem volt a missziónak állandó irodája, vagy állandó termei, így ő tartotta a kapcsolatot a német St. Moritz plébániával, amelynek termeit rendezvényekre használhatták. Marianne odaadó munkája nem csak a szervezésben nyilvánult meg. Elhivatott volt a magyar kultúra, a népszokások és hagyományok őrzése, ápolása, megélése és terjesztése iránt. Augsburgban a 90-es évek második felében a magyar iskolások Betlehemest adtak elő. A szerepeket Marianne tanította be, és ő is szervezte meg.

Az indulás éveiben 8-9 fővel működött az augsburgi magyar iskola. Termet a misszió, asztalokat és székeket kezdetben a helyi plébánia biztosított, később a püspökség és egy német községháza adományozott. Könyveket, szekrényeket Mekker Árpád jóvoltából a müncheni magyar könyvtár felszámolásakor kapott az iskola. A tanításhoz szükséges tárgyi feltételek szerényen ugyan, de megteremtődtek. Az iskola egyetlen tanítója és vezetője egy személyben, Lukácsffy István Zoltán volt.

Az iskola történetének első éveiben a tanítás magában hordozta a pedagógia minden kihívásait és nehézségeit a Lukácsffy házaspár számára. A munkamegosztás a következő volt: István egy személyben tanított, Katalin az előkészületi munkát vállalta. Az iskola kéthetes gyakorisággal, szombat délutánonként, két órában zajlott. A tapasztalt és gyakorlott tanár úr egy teremben, egyszerre egy időben közvetítette a nyelvi fejlesztés területeinek, valamint a magyar kultúra színes és széles skálájának apró elemeit a gyermekeknek. Az egy csoportot alkotó tanulói közösség az óvodás korúaktól a tizenévesekig terjedt, és, hogy az érdeklődést, a motivációt fenntartsa, a sikerélmény megélésére nagy gondot fordított. Hogy mindezt egyszerre egy időben, hogy lehetett megvalósítani? Gondos, precíz, átgondolt pedagógiai célkitűzések megfogalmazásával, ezekhez rendelt feladatokkal és differenciált, 3-4 csoportra tervezett óraszervezéssel. Éppen ezért a foglalkozások előtt már három nappal elkezdődött a komoly felkészülés. Mindezt úgy gondoljuk végig, és ehhez mérten értékeljük munkájukat, hogy a technikai vívmányaival még nem jeleskedtek. Nyomtató helyett a jól bevált indigó segítségével oldották meg a sokszorosítást. Nem ütötték be a laptop billentyűzetén az anyagot, és szerkesztettek pár perc alatt feladatlapokat, hanem csak kézzel tudták mindezt megoldani. Tették mindezt saját szabad idejükben, hiszen mindkettőjük főállásban dolgozott. Összefoglalva: a tanítási órák tervezése, szervezése, lebonyolítása egy térben, különböző korosztállyal, kézi vezérlésű előkészülettel sok időt, energiát, munkát igényelt. És tették mindezt nagy odaadással, önként, hihetetlen szerénységgel és alázattal. Hosszú éveken keresztül.

Lukácsffy István Zoltán a magyar kultúrát nemcsak az iskola termének falai között terjesztette, hanem azon kívül is. A magyar irodalmat és történelmet kedvelő és tudó igaz magyar ember személyében a müncheni mintára irodalmi esteket, megemlékezéseket szervezett, és tartott. Legemlékezetesebb ezen alkalmak közül a Wass Albert irodalmi est volt. Írásait, előadásainak anyagát a család másik tagja, Katalin unokabátyja is felhasználta a landshuti magyar közösségnek rendezett kulturális rendezvényeken.

2004 az iskola történetében fontos évszám. A nagy érdeklődésre való tekintettel 2004 júniusában – még csak nem is szeptemberében – különálló csoportként folytatta a megkezdett utat az óvodai csoport. Vezetője Bácsalmásy Krisztina lett, aki majd egy tanéven át végezte önkéntes szolgálatát a kicsik között. Az iskolai előkészítő csoport továbbra is a hétvégi iskola kötelékében maradt. Tovább bővült a jeles napjainkhoz, hagyományainkhoz kapcsolódó ünnepkörök szervezett formában történő megünneplése. Ebben az évben szerveztek először Anyák napi- és Mikulás ünnepséget. Ajándékozás az ezt megelőző években is volt.

2005-ben további változások álltak be az iskola életében. Januárban új helyszínre költözött a misszió és ezáltal az iskola is. Ettől az időponttól kezdődően a missziónak állandó termei voltak. Az iskolai és az óvodai foglalkozások is itt kaptak teret. 2005-ben Krisztina óvodás csoportját Lang Klára vette át. Ő zenészként a magyar népi játékokra és néphagyományokra fektette a hangsúlyt. Az óvodai foglalkozás alapját tette le, távozása után (2015) továbbra is így működött az óvoda. A következő óvó néni Lukácsffy-Fendt Katalin, Kati néni lánya lett.

2007-ben egy korszak lezárult. Mindenki tanár bácsija, István 2007-ben meghalt. Felvetődött ekkor a kérdés: hogyan tovább? Mi lesz az iskolával? A gyerekekkel? Az iskola létszáma az eltelt 11 év alatt nem csökkent, hanem növekedett. A megoldást Kati néni személye jelentette. Az addig háttérben szorgoskodó, az adminisztratív feladatokat precízen elkészítő és előkészítő szerepből kénytelen volt kilépni, megmutatni magát. Sokan nem is tudták róla, hogy ő is pedagógus, 28 év gazdag pedagógiai gyakorlattal és tapasztalattal érkezett az új hazájába. Szerénysége csak az alázatnál volt nagyobb. Megmaradt számára a felkészülés hosszú és fáradalmas munkája, és e mellett a tanítás nehézségének és szépségének a megélése is. Folytatta, amit a férje elkezdett, mert tudta, hogy ez a küldetése mindennél fontosabb. Férje halála után még öt évig tanította a rábízott gyermekeket Kati néni. Ezekben az években már némi könnyítést jelentett a felkészülésben, hogy a misszióban megjelent a nyomtató. Minden segítséget és támogatást megkapott a magyar egyház közösségtől a megkezdett út folytatásához. A tanítás az eredeti felállásban maradt, egyedül vezette a tanítási órákat, egy teremben, az iskolai előkészítő korú gyermekektől a tizenévesekig.  

2010-ben új csoporttal bővült a hétvégi magyar iskola. A legkisebbek is helyet kaptak immár a hétvégi iskola közösségében. Ekkor alakult meg a Baba-mama kör, amelynek vezetői Mile Csilla és Lukácsffy-Fendt Katalin lett. Ugyanebben az évben az iskolai foglalkozások előtt elindult a hittan oktatása is, ami sajnos 2012-ben megszűnt az akkori plébános váltás miatt, ennek következményeként átmenetileg eltávolodott az iskola a missziótól. Megszervezték az első ministráns/iskolás kirándulást, majd a következő évben a tábort is. Ezekben az időkben még nagy volt az átfedés az iskolások és a ministránsok csoportjában. 2011-ben elkezdődtek a gyermekmisék is.

2012-ben fordulópont következett az augsburgi hétvégi magyar iskola történetében. Kati néni tizenhat év után átadta az iskolacsoport vezetését és az oktatást is. Lezárult egy korszak. Az az időszak, amely lerakta a jelenleg is működő magyar iskola és óvoda alapjait. Tizenhat év hosszú idő egy iskola életében. Kivételes jelentősége abban rejlik, hogy az országhatáron kívül, idegen országban indították útjára, ami az évek során megerősödött, és az eltelt idő alatt tovább fejlődött.

A 2012-2013-as tanév más felállásban és más összetételben indult. Négy csoportban működött tovább a hétvégi magyar iskola. Az első osztályosok külön csoportot alkottak 12-14 fővel Mile Csilla vezetésével. A felső osztályokat Wermescher Márta vette át Kati nénitől. A Baba-mama kör Kékes-Horváth Eszter vezetésével és irányításával haladt tovább a megkezdett úton.

Az utókorban az utódoknak fontos küldetése van: emlékezni és emlékeztetni! Lukácsffy István Zoltán és felesége úgy élt, hogy nyomot hagyott az Augsburg és környékén élő magyar családok és gyermekek életében. A legnemesebb küldetést teljesítették, amit örökségül hagytak: a hit mellett, az iskolát. Talán nem lehet véletlen, hogy Kati néni egyik kedvenc verse éppen Reményik  Sándor: Templom és iskola. Emlékezzünk és emlékeztessünk mindazokra és mindazokról, akik a kezdetekkor és kezdetektől áldásos tevékenységükkel, szilárd hitükkel megteremtették azokat az értékeket, amelyek a további fejlődés alapjait képezik a magyar identitás megmaradása, megélése és terjesztése útján az Augsburg és Augsburg környékén élő magyar közösség életében.

Köszönet áldásos tevékenységükért!