Avagy a magyar tanítás nehézségei
Monica részben magyar, részben lengyel, részben kanadai származású és Sydney-ben él. Megkeresett, hogy tudnék-e neki segíteni a magyar tanulásában. Természetesen igent mondtam. Azóta hetente kétszer vannak óráink, beszélgetünk, gyakorolunk, magyarázok. Illetve magyarázni próbálok, mert azért angolul nem ismerek olyan szavakat, mint például "magas magánhangzó". Sokszor olyan dolgokat kell megértetnem vele, amiket én érzésből mondok, mert így tanultam; de a miértjét nem tudom megmagyarázni, csak azt tudom, hogy így mondjuk.
Mindig is tudtam, hogy a magyar nyelv nem könnyű, sokszor még nekünk, magyaroknak sem. Most, hogy tanítom, jövök csak rá igazán, hogy aki külföldiként megtanul magyarul, az rengeteg energiát és időt fektet ebbe. Ugyanakkor most csodálkoztam rá igazán, hogy a magyar mennyire gyönyörű és kifejező nyelv. Sok szavunk van, aminek számtalan árnyalata van, amit az angol csak több szóval, esetleg egy egész mondattal tud csak lefordítani és mégsem adja át teljesen a jelentését. Hogy mennyi szinonimája van például a menni, vagy a nevetni igéknek; bár minden egyes rokon értelmű szó ugyanazt jelenti, az árnyalatnyi különbségek mégis hatalmasak, például soha nem mondanánk egy hahotázó emberre, hogy csak kuncog. Ezeket az apró, mégis rettentően fontos különbségeket nagyon nehéz elmagyarázni egy angol, vagy bármilyen más anyanyelvű embernek. Fontos különbség, hogy a magyar nyelv agglutináló: a toldalékokat a szavaink mögé ragasztjuk és nem a szavak elé rakjuk.
Úgy gondolom, hogy ez adja a magyar nyelv tanulásának a szépségét és ugyanakkor a nehézségét is. Eddig is nagy dolognak tartottam, ha valaki megtanult magyarul, ezentúl az összes ilyen ember kivívta a tiszteletemet és megbecsülésemet azért, mert volt türelme, kitartása és akaratereje, hogy mindezeket megjegyezze.
