Az üzemanyag mennyisége nem tette lehetővé, hogy körözzünk az objektum felett, ezért Buenos Aires felé vettük az irányt, ahol másfél-két órás várakozás következett. Ezek után kaptunk csak engedélyt a Carrasco-i landoláshoz. A tervezett megérkezéshez képest két és fél órát késtem, ami a tekintetben izgatott csupán, hogy vajon az engem fogadó hölgy - Solveig Rettich, az UMO (Uruguay-i Magyar Otthon) igazgatónője – birtokába jutott-e az információ a késésről, ugyanis semmilyen multimédiás lehetőség nem állt rendelkezésemre, hogy én jelezhessem felé ezt. Solveig természetesen ott várt az Édesanyjával, és valami oknál fogva ismeretlenül egyből „kiszúrtuk” és megismertük egymást. Óriási szeretettel fogadtak, ami egy pillanat alatt feltöltött a kimerítő utazás után.
A terminálból a dél-amerikai földre kilépve földöntúli érzés fogott el, mint afféle lehetetlen feladat teljesítésekor. A mindenre rácsodálkozás érzése és varázsa egy jó ideig még maradt. Az utazás fáradalmait kipihenve este az UMO-ba mentünk, ahol az érkezésemre való tekintettel egy fogadást rendeztek. Jelen volt szinte mindenki, aki ebbe az aktív magyar közösségbe tartozik. Idősek, vezetőségi tagok, gyerekek, felnőttek, de főként a táncegyüttesek tagjai. Itt, az emberek önzetlen kedvessége és odaadó szeretete mellett az a felismerés erősítette még jobban a meghatódottságot, hogy az Anyaföldtől 13.000 km-re született és élő emberekkel magyar nyelven tudok beszélgetni. Gyönyörű élmény volt. Ennél jobb „első benyomást” kívánni se tudtam volna.
Az első két éjszakát a Magyar Otthonban töltöttem egy kis rögtönzött lakrészben, majd vasárnap költöztem át a végleges helyemre. Egy kellemes kis belvárosi lakásba, ami az Otthontól mintegy 35 percre van gyalogszerrel. Dél-Amerika átlagához képest kifejezetten emberi léptékű kis ország Uruguay, és kis léptékű város Montevideo, lakosainak száma 3 millió. Szokták mondani, hogy itt olyan kevesen élnek, hogy mindenki ismer mindenkit. A magyar közösség száma megközelíti az 5000 főt. A hétvégén kis idegenvezetésre vitt a városba a Tündérkert Néptánc Együttes néhány tagja. Megmutatták többek között a belvárost, az óvárost, a vizet (itt csak így hívják az Atlanti-óceánt), a kikötőt, a Rambla-t (a „víz” mellett húzódó sétány a város egész szélességében) stb. Az időjárás, ahogy indulásom előtt utánanéztem valóban elég szeszélyes. Jelenleg Uruguay-ban tél van, napközben 12-14 fokot mérünk, ami otthoni viszonylatban nem számít hidegnek, de látva a járókelőket nagykabátban, kesztyűben, sálban, kedve támad az európai embernek is fázni. Jellemző a kellemes napsütés is, de sokszor barátságtalan az idő, és egy várost könnyen komorrá tévő, hosszan tartó eső sem ritka.
Aztán meg is kezdődött az első munkahetem. Az itt töltendő hat hónap alatt a fő feladatom a magyar néptáncoktatás az Otthonban működő táncegyütteseknek. Össze is ültünk a mentoraimmal és az együttesek vezetőivel, hogy átbeszéljük, milyen elképzeléseik vannak. Jelenleg három különböző korosztályú, egy gyermek-, egy ifjúsági-, egy felnőtt- és egy senior csoport működik aktívan heti egy és két próbával. Ezen együttesek próbáinak teljes körű vezénylése, szakmai munkájának támogatása a feladatom, amit immáron a negyedik hete végzek nagy lelkesedéssel. A tagok hozzáállása, aktivitása, együttműködése irigylésre méltó, szakmai felkészültségük és technikai tudásuk hazai viszonylatban is magas szintűnek mondható. Rengeteg gyakorlást és előkészületet igényel egy-egy próba megtartása annak érdekében, hogy eredményesen tudjuk elkönyvelni az aznap elvégzett munkát, amit személy szerint kifejezetten élvezek. Az örömömhöz hozzájár az a felismerés, hogy hol is vagyok és mit is csinálok valójában. Minden percben arra törekszem, hogy a tőlem telhető legjobb minőségben végezzek el minden rám bízott feladatot.
Jelenleg a legkisebbekkel gyermekjátékokat, mezőföldi valamint rábaközi táncokat tanulunk. Az ifjúsági, Szivárvány Néptánc Együttes tagjait a magyarpalatkai táncok rejtelmeibe igyekszem bevonni. A felnőtt, Tündérkert Néptánc Együttessel magyarborzásról tanulunk táncokat lankadatlan lendülettel. A senior, Mákvirág Néptánc Együttes csoport széki táncokkal ismerkedik.
Rögtön a második hét szombatján az a hatalmas megtiszteltetés ért, hogy közreműködhettem a Tündérkert műsorában az egyik helyi fellépésükön. Megkérdezték, hogy szeretnék-e fellépni velük, és természetesen igent mondtam. Nagyon felemelő és megmosolyogtató érzés volt, hogy egyszer egy Balaton-parti falucskában táncolok, majd egy hétre rá a világ túloldalán Monteveideoban teszem ugyanazt.
Az én érkezésem után két héttel érkezett meg Zsuzsa, a másik ösztöndíjas, aki gyakorlatilag azonnal, kész órarend szerint el is kezdte tanítani a helyieket magyar nyelvre különböző szinteken. Amikor a próbák és a tanórák úgy alakulnak, hogy nincs ütközés, esetenként be is segítek neki a haladó csoportokban.
Annak ellenére, hogy a környező országokhoz képest kis közösségről van szó (Argentína, Brazília) rengeteg program és rendezvény van a Magyar Otthonban. Múlt héten volt például egy nívós esemény, ahol Marosi László – az összes földrészen elismert magyar karmester – vezényletével az Uruguay-i Állami Filharmonikusok adtak egy fergeteges hangversenyt. Rendszeresen rendeznek teadélutánokat az idősebb korosztály számára. Volt szerencsém megismerkedni és összebarátkozni Laci bácsival, aki a rangidős a magyar kolóniában. Nyolc évesen került az országba, most kilencvenkét éves, és olyan szellemi fittségnek örvendhet, amilyennek sokan szeretnénk majd, mindehhez mindenféle akcentus nélkül tudunk hosszasan elbeszélgetni magyarul. Emellett lehetőségem nyílt betekintést nyerni a helyi gasztronómia legalapvetőbb fortélyába, az asado készítésbe. Ez valóban egy olyan erős közösség, aki egymásért dolgozik, és mindenféle érdek nélkül vannak együtt, amikor csak tehetik, csupán a közösség és az együttlét öröméért, amelynek a központjában a magyarság áll…
