Aix-en-Provence kivételes magyar kötődéssel rendelkezik, ugyanis a híres pécsi születésű „op-art” művész, Vásárhelyi Győző - vagy ahogy mindenki ismeri: Victor Vasarely –, ebben a városban tevékenykedett több éven át, amelynek egyik legmarkánsabb megtestesítője a múzeum, amely egyben a Vasarely alapítvány székhelye is. Ezek után talán nem is nehéz kitalálni, hogy Aix magyar testvérvárosa épp Pécs. Ez a kapocs adott alkalmat az itt lévő magyaroknak - 110 éve született Vasarely, 40 éve az aixi alapítvány és a pécsi múzeum, 5 éve az Aix-Pécs testvérvárosi kapcsolat -, hogy megismertethessék a francia közönséggel szülőhazájukat. Az év eleje óta sikerült bemutatni a pécsi huszárokat, ízelítőt adni a magyar komoly- és népzenéből, néptáncból, voltak irodalmi estek magyar író részvételével is, filmbemutató az alkotó jelenlétében, több napos magyar fesztivál kézművesekkel, fiatal tornászokkal, közös rendezvények az itteni könyvesboltokkal, gyerekeknek, felnőtteknek, egész napos rendezvény Aix kertvárosában, ismeretterjesztő programokkal, zenés-táncos színházi bemutatóval, száz főre készült bográcsgulyással, stb.
Egy helyi szakközép- és szakiskola kereste meg az egyesületet, hogy tartsanak egy magyar napot iskolájukban, ismeretterjesztés céljából. Több kézműves foglalkozással készült az egyesület, amelyből én is kivettem a részem. A kissé csípős csütörtöki reggelt Pierre Vasarely – a művész unokája – indította, aki nagyapjáról, művészetéről, munkásságáról és az alapítványról mesélt közel 100 tanulónak. Ezután több helyszínen, még több tanuló bevonásával elkezdődtek a kézműves foglalkozások: lehetett mézeskalácsot díszíteni az egyesület vezetőjével, Enikővel, könyvjelzőt hímezni Annával, az egyesület egyik francia tagjával, velem pedig nemezelni és csuhézni tudtak a tanulók.
Egy másik csapat pedig Vasarely ihlette képeket készíthetett az alapítvány egyik munkatársával. Nemezből bogyós nyakláncot igyekeztünk gömbölyíteni, csuhéból pedig egy babát készítettünk. Közel 20 lánnyal dolgoztam, ami nem volt egyszerű feladat, hiszen mindenki igényelte a figyelmet, de igyekeztem gyorsan mozogni az asztalok között és minél előbb segíteni, hogy maximálisan kihasználhassuk az időkeretünket. A közel 15 féle színű nemez közül először még bátortalanul válogattak a lányok, akik eddig, ilyen formában még sohasem találkoztak az anyaggal. Szépen lassan mindenki ráérzett a dologra, és egyre több kis színes golyó készült a szappanos kezek között. A Magyarországról érkezett csuhéból – egyenesen a családom szomszédjának kertjéből - közösen próbáltunk egy-egy babát létrehozni. Az ebédszünetet követően pedig már Enikő mutatta be kis hazánkat, amit lehetett belesűrített a másfél órába, gondosan figyelve arra, hogy közönsége francia, így próbálta a két nemzet közötti kapcsolatot megtalálni, valamint építeni arra, hogy egyet s mást már tanultak az iskolában. Nagyon érdekes élmény volt egy idegen országban egy idegen nyelven a saját hazámról „tanulni”.
Jól sikerült a magyar nap, igazán sokoldalú volt és különleges. A tapasztalataink alapján a fiatalok nem igazán voltak tisztában Magyarországgal, így csak remélni tudjuk, hogy e nap meghozta kedvüket ahhoz, hogy utána olvassanak vagy akár meg is látogassák azt szüleikkel vagy iskolájukkal. (Aix-en-Provence két gimnáziuma is cserekapcsolatban áll egy-egy pécsi gimnáziummal, és az itteni vezetőség is szeretne egy hasonló kapcsolatot létrehozni egy pécsi oktatási intézménnyel.)
Nagyon hálás vagyok, hogy felkértek a feladatra, mert így egy kicsit én is hozzájárultam ahhoz, hogy jó hírünket vigyék a nagyvilágban. A program itt még amúgy nem ért teljesen véget, ugyanis december elejére egy magyar vacsorát is terveznek.
Az iskolában töltött nap alkalmat adott arra is, hogy megismerjem az egyesület pár tagját, köztük Annát, aki bár francia, Magyarországra jár férjével solymászni, és mindent szeret, ami a magyarsággal kapcsolatos. Enikő segítségével tanultak megy magyarul, Anna hímezni is. Ott volt még az egyesület veterán '56-osa, János is a feleségével, akivel lehetőségem volt beszélgetni az októberi forradalomról, de leginkább az azutáni viszontagságos évekről. Az idő rövidsége miatt több magyarral sajnos nem tudtam találkozni, de ellátogattam a Vasarely múzeumba, ahol nagy boldogsággal töltött el, hogy tudtak adni magyar múzeumi segédletet, amelynek köszönhetően még teljesebbé tehető a látogatás. Találkoztam Pierre-rel is, aki jókedvűen „jó napot”-tal köszöntött, és még egy könyvet is adott emlékül.
