2012-ben jártam Los Angelesben először. Rögtön magával ragadott az itt élő magyar emberek erőfeszítése a magyar iskolában, ahogy vasárnaponként időt, energiát nem sajnálva tanítják, nevelik a már kint született gyerekeket mindarra a sok szépre és jóra, amit az amerikai oktatási rendszerben értelem szerűen nem ismerhetnek meg.
Zenekarommal érkeztem, hogy dalainkat, melyek jelentős részben a magyar történelem eseményeit dolgozzák fel, elénekeljem. A koncert előtt egy interaktív játszóház volt, ahol a gyerekek azon versenyeztek, ki tud többet az adott korról, amiről egy-egy szám szól. Két legnépszerűbb szerzeményünkre a néptánc csoport mutatott be csodás koreográfiákat. Már akkor tudtam, éreztem, nekem itt még dolgom lesz. Voltam olyan szerencsés, hogy azóta még háromszor felkereshettem az iskolát és a gyülekezetet, hogy szerény eszközeimmel én is hozzátegyek valamit az itteni munkához. Amikor lehetőségem nyílt pályázni, hogy hosszabb időre kijöjjek, már egy percig sem haboztam. Nem volt egyszerű persze otthon hagyni mindent, mindenkit. Családot, barátokat, a zenekart, a közönségünket. De hívott a messzeség, az új kihívások, emberek, barátok. Lelkemben akartam érezni példaképeim sorsát, lélekben együtt enni velük a hazától való távollét keserű kenyerét.
Bizony az első vasárnapi istentisztelet végén a Himnusz hallatán csak kimerészkedett egy-két könnycsepp a szememből. Tizenegyezer kilométerre vagyok a Kárpát-medencétől, az erdélyi hegyektől, a Balatontól, a tágas, kietlen, mégis gyönyörű magyar pusztaságtól, Budapesttől, a Dunától! Millió érzés és emlék önti el a szívem. Itt is szépek a hegyek, esténként, ahogy a lenyugvó nap bebújik mögéjük, hogy aztán elnyelje az óceán, csodálattal nézem, de ahogy Wass Albert is írta, a más hegyei azok nem az enyimek.
Nem lehetett egyszerű itt új életet kezdeni azoknak, akik arra kényszerültek, hogy elhagyják a hazát. Itteni teljesítményük viszont tiszteletet parancsol, hihetetlen eredményeket tudnak felmutatni. Bízom benne, sikerül azokat a honfitársainkat is nagyobb számban bevonni az itteni munkába, akik már a rendszerváltozás után költöztek ide. Sokan minél hamarabb asszimilálódni szeretnének, nem keresik a magyar közösségeket. Pedig a régiek mindent megteremtettek, amit lehetett. Ma, Los Angelesben Mindszenty bíborosról tér van elnevezve. A téren egy hatalmas emlékmű hirdeti az '56-os hősök, a pesti srácok soha el nem feledhető áldozatát a nemzet oltárán. Templomokat emeltek a semmiből, iskolákat alapítottak, cserkész csapatokat szerveztek, közösségi házakat vásároltak. Szerencsére vannak azért lelkes követőik, a Reményik Sándor Keresztyén Magyar Iskola tanári kara és segítőik jó példa erre. Csodálom a kitartásukat, lelkesedésüket, ahogy a fárasztó heti munka után jönnek minden vasárnap, és fáradhatatlanul tanítják a nebulókat, viszik hétvégén kirándulni őket, programokat szerveznek nekik, hogy aztán hétfőn pihenés nélkül kezdhessék az egész hetet elölről. Büszke leszek, ha ennek a közösségnek a tagja lehetek.
Vasárnap évnyitó, és kezdődik az új tanév, most már mondhatom többes számban; várjuk a diákokat! A jó munka gyümölcseként, idén több mint tíz új tanulót fogad az iskola a régieken felül. Nem szabad elfelejteni, a gyerekek részéről is példamutató, hogy a hétköznapi iskolai elfoglaltságok után vasárnap, kirándulás vagy egyéb szabadidős tevékenység helyett, újra iskolapadba ülnek, és tanulnak, házi feladatot csinálnak, hogy ugyanazt a tudást megszerezhessék, mint Magyarországon élő hasonló korú diáktársaik.
Itt ugyan sok minden más, csak Isten ugyanaz, de az ige magyarul szól a templomban, a gondolatok magyar gondolatok. Távol az otthontól, de itt is itthon vagyok!
