Egy közösségről, ahol nincs lehetetlen s amelynek tagja lettem
Majdnem napra pontosan három hónapja kezdtem meg ösztöndíjas külhoni szolgálatomat a kanadai Hamiltonban. Az eddig eltelt időben a közösség tagja lettem. Nem csak azért írom, mert jól hangzik, de valóban úgy gondolom, hogy a közös munkában és magyarságunk iránti szolgálatban egy emberként osztozunk. Azért jöttem, hogy adjak, de biztos vagyok benne, hogy én többet kapok Tőlük.
Vannak dolgok, amik észrevétlenül az ember részévé válnak. Belekerülnek abba a csomagba, amit aztán élete végéig magával visz. Az első ilyen pillanat számomra az október 23-i nagysikerű műsorunk és első alkalommal volt helyi, 56-os emlékeket bemutató kiállításunk. Izgultam, hiszen a beszéd közben azokra néztem akik mindennél jobban tudták, mi is történt akkor. Megtanultam, hogy nem elég tudni a történelemről, de ismerni is kell azt, és igazán csak úgy érdemes, ha minden lüktetésével együtt kapunk képet róla. A diaszpórában másként cseng a Himnusz és mindegy hány éve élünk távol az anyaországtól, minden sora könnyeket csalhat az ember szemébe. Hiszünk abban, hogy egy valamit nem vehetnek el tőlünk: ez pedig az identitásunk és az a hit, amit magyarságunk megmaradásába fektetünk.
A lehetetlen csak addig létezik, amíg meg nem csináljuk! Ennek pedig fontos elemét képezi az is, hogy egy közösség mindig képes legyen a megújulásra. Ez a két jelenség ismert Hamiltonban. Dinamika, tenni akarás és összefogás. Legyen szó a hagyományok előtt tisztelgő, minden évben megrendezett Szüreti bálról vagy Erzsébet-ebédről, a közösségben bármikor képesek vagyunk akcióba lendülni. Sőt, előfordul, hogy nincs is szükség arra, hogy hónapokkal előre felkészüljünk! Nem volt ez másként az első adventi koszorúkészítéskor sem. Pár nap leforgása alatt sikerült lelkes kézműves csapatot verbuválnunk és beszerezni a hozzávalókat. Célkitűzéseinknek a hirtelen jött jégeső sem állta útját. A napot pedig ezzel zártuk: „ Na látjátok? Ez is sikerült!”
Aki kicsit is ismer, tudja, hogy szenvedélyesen szeretek közösséget építeni és rendezvényeket szervezni. Az itt, eddig eltöltött 90 napban teljesen átadhattam magam ezeknek a tevékenységeknek, azonban mint sok minden más, ez is új értelmet nyert. Itt, Hamiltonban ebben az évben először rendeztük meg a Magyar Napot, amely közös múltunk, jelenünk és jövőnk méltó ünnepe volt. A közösségben található különféle tehetségek egy csapatként munkálkodva hozták létre a közös álmunkat. Bemutatkoztak szervezeteink, színvonalas népzene, néptánc és népviselet bemutatóval, gyereksarokkal és magyaros fotósarokkal tettük színessé magyarságunk ünnepét. Megálmodtuk és sikerült.
Hála, boldogság és még nagyobb elköteleződés a diaszpóra magyarsága és szeretett hazám, valamint magyarságunk megőrzése iránt. Megerősítés, hogy érdemes másokért dolgoznunk és azon hogy gyökereinkből virágzó, zöldellő fa nőhessen. Én így értékelem az eddig eltöltött három hónapomat és izgatottan várom, mit tartogat számomra a fennmaradó hat, itt a kanadai magyar diaszpórában.
