Mátyás király emléktúra
Hajnalban kelünk, a csapat egyik fele Dublinból repül, a másik Corkból. A birminghami reptéren négy fekete kisbusz várja az Írországból érkezőket, egy ugrándozó kislányt látok meg először, amikor végre találkozunk, az ő öröme lesz a két nap mérlege. Igazi Fekete Seregként halad a konvoj, Both Zsolt, aki a szervezés nagymestere, kiosztja a walkie talkie-kat, az apukák beülnek a volán mögé, elindulunk. A Lengyel Ház ad otthont a megemlékezésnek, a lengyel-magyar barátság él és virul, így van ez, az egyik főszervezővel, Szűcs Erzsébettel összenevetünk majd a végén, amikor hazafelé a lengyel stewardess magyarul köszön el tőlünk, immár Corkban. Tehát minden körbeér. Erzsébet hite mélyen megérint, lelkesedése, elkötelezettsége a csapat és a magyarság iránt példaértékű. Még zajlik a túra, de ő már javában a következő küldetéshez gyűjt anyagot, az angliai cserkészekhez hasonló cserkészetet szeretne a corki kamaszoknak megszervezni. De ugyanígy példaértékű a pedagógusok hite, akik bátran állják ki a próbákat, a hetek óta tervezett program valamennyi állomásának gondos működése az ő jelenlétüket dicséri.
A két iskola vezetősége, Rékai Zsuzsanna Corkból és Nagy Erika, illetve Jánvári-Martin Éva mindent megtesznek azért, hogy a két csapat eggyé váljon, a hadviselés látszólagos csupán, a cél mindemögött a magyar gyerekek derűje, önismerete, gyarapodása, egymás tisztelete, a hagyományőrzés és az összetartozás, amiben mindenkinek van helye, különbözőségétől értékesen.
Lehet mást gondolni, a lényeg, hogy a végén szülessen megoldás, érezzék jól magukat az egybegyűltek. Állandó áramlásban vagyunk van, aki enged, máskor fogad, közben helyükre kerülnek a térelemek is, asztalok, girlandok, az Erzsébet készítette szent magyar korona, a kézművesfoglalkozás kellékei, de a vár stabilan áll már a kezdetektől, mutatva a közös nevezőt. A korábbi kérdéseket felülírja a közös idő, ahogy derül az ég, úgy nyílnak meg az arcok és a szívek, mire megérkeznek a hercegnők és a kis lovagok, a palacsinta és a kakaós csiga tornyai között izgatott felnőttek várják a lovagi tornát.
Az esemény legnagyobb kérdése maga Mátyás személye, aki végül a birminghamiek egyik legnagyobb értékének köszönhető, miszerint nagyon sok itt az önkéntes segítő. Ugyanis a teremdíszítés után még szakmai egyeztetésre is sor kerül a lengyel étteremben, ahol az állatszőrökkel borított faasztalok és a pipacsos fal alatt kiderül, bizony az egyik legnagyobb probléma a helyszín az iskolák esetében, de a helyi templomokban mindig lehet bízni, és csillogó szemmel mesélik Erikáék, hogy több önkéntesük van, mint diák. Az egyik Marosvásárhelyről elszármazott önkéntest kérjük fel, hogy legyen Mátyás király, boldogan vállalja.
Az óvodák és az iskolák működésében van különbség a helyi jellegzetességeknek megfelelően, van, aki inkább idegen nyelvként kell, hogy tanítsa a magyart, máshol már/még vannak otthonról hozott alapok, amikre lehet építeni. Az iskolai előkészítő fontosságában egyetértés születik, mert tény, hogy a legkisebbek alig vagy egyáltalán nem beszélnek magyarul.
Egy rövid városnézésre is jut idő, míg visszaérnek a gyerekek a Cadbury csokigyárból, futurisztikusnak érzem a várost, orwelli hatású, Cork után hirtelen nagyon sok az ember, bár a sokféleségük lenyűgöz, és az is jó, hogy a séta alatt jut idő mélyebb beszélgetésekre is.
A lovagi torna egy kvízzel indul, aztán csúcsos fejdíszt, pajzsot, kardot készítenek a gyerekek, illetve ajándékot Mátyás királynak. A lovagi tornán kardozásban, dobós játékban, táncban mutatják meg talpraesettségüket.
Persze fáradnak. A mieink hajnalban keltek, az itteni gyerekek is teljes erőbedobással játszanak, Rékai Zsuzsival összemosolygunk, amikor meglátjuk az egyik, székekből tákolt ágyon elájult hercegnőt. Édesek. Persze, hercegnőjelmezben, ámuló szemekkel, belefeledkezve a játékba, csupa közhelyes mondat jut eszembe, de mind igaz, hogy ezek a gyerekek reményt adnak, és megerősítenek mindannyiunkat abban, hogy van egy világ, amiben a szépség, a tisztelet és a szeretet az alap. Na, meg hogy nem kell mindent komolyan venni, csak a játékot. Nagy szavak, és könnyen kiüresednek mostanában. De ahogy a kvízben is beszélek kicsit a reneszánszról, most új értelmet nyer az e m b e r és az e m b e r s é g, valami, ami túlmutat a nem alváson, hiányzó kellékeken. A torna végén Mátyás is lelepleződik, a gyerekek kapnak ajándékokat, a zsákbamacskából trombita kerül elő, egyre nagyobb a hangzavar, pakolunk, és elindulunk a szállás felé.
Az „inn” mesés Anglia, ahogy a warwicki kastély is, egész napos pompájával valódi távlatokkal bír. Én a labirintusból kikeveredve guggolok Eduval és Vivivel, nézzük a tavirózsát, a madáretetőt, közben hullanak a levelek, mint a hó, a bátrabbak kínzókamrában járnak, egy büszke pávapár járkál a birtokol, a turisták lelkesen tördelik nekik a kenyérbelet, a benti világban mérhetetlen pompa és gazdagság, később a kastélyszobákban nevetünk össze azon, hogy ez milyen jó, romantikus, női szíveknek kedves, olyan, mintha a Downton Abbey című sorozatban járnánk, taftpongyolában, teát kortyolgatva még a reggeli előtt, miközben kinyílnak a szárnyas ablakok, és szobalány érkezik frizurát készíteni. Mindenre van idő.
A rövid városnézés után a reptéren indul a hajsza, így lesz egyensúly, az egész napot ellenpontozva, mindenki fáradt, a gyerekek cukorszintje az egekben van, kókadtak, ahogy mi, felnőttek is. Végül rendben leszáll a gép, a kardokat és a pajzsokat látva összemosolyognak a pilóták, ni, csak, lovagok értek haza. A hercegnők fején megbillen a fejdísz. Míg az apukák karja erősen tartja őket, az anyukák megigazítják a tincseket és a szalagokat. Ballagunk a kijárat felé, és hétfőn mind valahogy többek leszünk, lélekben mérhető a súly, az öröm súlytalansága, csillámpora.
