Teltek-múltak az évek, de emléke mindig bennem élt. Eljött Szolnokra oly messziről, hogy magyar iskolában tanulhasson. Eltökélt volt, hogy átutazza a világot – 10 éves fejjel – és nagymamájánál, egy számára idegen környezetben – szívében igen is közeli helyen – eltöltsön egy évet.
Talán soha többé nem fogunk találkozni… A távolság és az anyagi korlátok miatt hittem több mint egy évtizedig, hogy gyermekkori legjobb barátomat sohasem fogom már látni. Lemondtam róla.
A tavalyi évben tett utazások a barátaimnál Texasban, a rokonaimmal Dubaiban ráébresztettek arra, hogy a világ könnyen bejárható és felfedezhető. A mai közösségi oldalaknak köszönhetően sikerült kapcsolatba lépnem Marcival és hónapokig beszélgettünk, de hirtelen nyoma veszett. Az anyukájától később tudtam meg, hogy munkába állt és azt nagyon komolyan veszi. Elhatároztam, ha úgy hozza a sors, én fogom meglátogatni őt – a szülőhelyén. Nem várhatok tovább.
Amikor jelentkeztem a Kőrösi Csoma Sándor Programra, nem volt kérdés, hogy melyik országot jelölöm elsőnek. Sajnos várost nem választhattam, de ha már ott leszek Ausztráliában, mindenképpen felkeresem a barátomat. (Akkor még nem voltam tisztában azzal mekkora távolságok vannak ott!)
Szerencsém volt. A sors úgy hozta, hogy hazám a Magyar Katolikus Közösség soraiba állított, itt Sydneyben. Honfitársaimat hetente hat napon át szolgálom. A feladatok és a távolság miatt az első két hónapban nem tudtam találkozni régi barátommal. De ennek most vége! Nem várhatok tovább! Hiszen közel lakom hozzá – másfél óra vonattal és busszal! Ma meglátogatom!
Egy idézet jutott az eszembe: „Holnap nincs! Csak ma van! Nem vetted még észre azt a furcsaságot, hogy mindig várjuk a holnapot, és mikor ráébredünk, akkor megint csak ma van?” Kockás Pierre
Éppen a Bondi Beach-en néztem a végtelen óceánt és a hullámlovasokat.
Irány Coogee Beach! 16 év telt el! Remélem, otthon találom… gondolatok cikáztak a fejemben. A Bondi Coogee coastal walk-on közel egy órát gyalogoltam. Néhányszor megálltam a téli, tűző napsütésben és éreztem, hogy ma, annyi hosszú év után sikerrel fogok járni. A sziklákra felcsapódó óceán ereje magával ragadott. Ezek a sziklák makacsul ellenállnak az időnek. Szebbnél szebb partszakaszokat jártam be – kerestem a déli napsütésben a pálmafák árnyékát. Utam egy temetőn át vezetett, amely az óceán partján terült el. Én a múltamat nem szeretném eltemetni, feltámasztom a barátságunkat!
Coogee Beachre érve körülnéztem, levettem a cipőmet és belegázoltam a hideg vízbe. Ameddig a szem ellát, csak a végtelennek tűnő Csendes-óceán. Most éreztem igazán azt a távolságot, amely közel két évtizedig a barátságunk közé állt. Egyre izgatottabbá váltam, ahogy közeledtem célom felé. Megtaláltam az utcájukat! Sajnos nem tudtam, hogy hányas számú házban laknak. Az sem segített, hogy állítólag az utóbbi két évben új házat építettek a régi helyére. Minden ház újnak tűnt. Leültem az utca végében a Coogee Public School mellett. Tudom, hogy annak idején Marci is idejárt általános iskolába. Csöppnyi gyerekek fel-alá rohangáltak kék színű iskolai uniformisaikban, fogócskáztak. Érdekes élmény volt látni már pedagógusként ezt az iskolát és azt az iskolát emlékeimben, ahová annak idején mi jártunk Szolnokon, Magyarországon. Ez az ausztrál iskola jóval kisebbnek tűnt a gyermekekkel együtt, mint amit magamban felidéztem. Eltelt az idő.
Az egyik közösségi oldalon megkerestem Marci édesanyját és írtam neki, hogy itt vagyok az utcájukban, de a házat illetően tanácstalan vagyok. – De Nándi! Én éppen a bátyámnál vagyok Budapesten, Marci pedig valószínűleg most ért haza a 18 órás műszakból. – válaszolta.
Itt Ausztráliában az emberek minimum 5-6 napot dolgoznak hetente, azért hogy előrébb juthassanak. Csak a legkitartóbbak tudnak előre lépni.
Becsöngettem az utca legmodernebb épületének felső szintjének lakásába és beleszóltam angolul: I’m looking for Martin A. F.! – Yes! I’m Martin. Who are you? – Someone you haven’t seen for sixteen years… (Marcit keresem! – Igen! Marci vagyok. Ki vagy te? – Valaki, akit már tizenhat éve nem láttál…) Nagy levegőt vettem… Pár perc múlva észrevettem, ahogyan a régen látott barátom lesietett a lépcsőn. Másodpercekig szótlanul néztük egymást. Megváltoztunk ennyi év alatt, felnőttek lettünk. Életünk fonalai most újból találkoztak. – Bocsi, nagyon fáradt vagyok. 18 órát dolgoztam. – mondta magyarul. Majd ölelésre tárta karjait és ezt mondta mosolyogva: - Hát nem ezért jöttél? Átöleltük egymást.
Ezernyi történet tört fel belőlünk. Egy órán át beszélgettünk. – Úgy érzem, lesz mit bepótolnunk. Most nem szeretnélek zavarni tovább, látom fáradt vagy… – mondtam.
Megbeszéltük, mikor találkozunk legközelebb és elbúcsúztunk. Az ég már kezdett narancsszínben pompázni, lemegy a nap. Ez a naplemente egy picit különlegesebb volt, mint a többi. Megvalósíthattam még egy álmomat. Barátomat szülőhelyén, Sydneyben, Ausztráliában látogathattam meg. Ez az érzés mely eltöltött akkor, türelemre tanított: érdemes várni és beteljesíteni vágyainkat.
