A sort a Benkő László, Jávori Ferenc (Fegya), Müller Péter Sziámi és Szakcsi Lakatos Béla alkotta Budapest Gold Stars nyitotta. Magyarország legújabb supergroupja annak idején alkalmi kalandnak indult, ám az Omega-legenda születésnapjára szervezett zenei együttlét végül tartós kapcsolatba torkollott.
A londoni bulin Szakcsi Lakatost Darvas Ferenc zeneszerző és fejszámolóművész helyettesítette, bár sajátos mutatványait látva (négyjegyű számok összeszorzása, fekve eljátszott Bach-mű, stb.) a helyettesítés itt talán nem a legjobb szó. Az egyedi képességek felvillantása, a frontember-szerep oda-vissza passzolgatása egyébként végigkísérte a produkciót. Müller hol francia sanzonok tolmácsolójaként, hol a száműzött odesszai rabbi szerepében vitte a show-t, a munkácsi születésű Fegya orosz és ukrán nyelvű örökzöldekkel énekeltette meg közönség ehhez is értő részét, Benkő László pedig – a két Ferenc zongoraalapú játéka után – a szintetizátorban rejlő lehetőségekről prezentált nagydoktori értekezést.
A kvartett énekese két nappal később – a Müller Péter Sziámi AndFriends vezetőjeként – ismét színpadra lépett, ám személyén és az olyan ismert dalokon kívül, mint a Mi már leszoktunk róla, nem volt kontinuitás a két esemény között. Az első sanzonos-kuplés-klezmeres beütésű örömzene, míg az utóbbi a hazai alter-rock sűrűjét adó rock and roll buli volt, a Kirschner–Winterverber–Angler trió életerős gitár- és ritmusszekciójával megtámasztva. A történeti előzményekig (URH, Kontroll Csoport, Sziámi) visszanyúló szeánszot egyébként – afféle London-specikus sajátosságként – öltönyben érkezett, joviális ’56-os urak is megtisztelték, míg a kulturálisan korrekt közönségreakciót az ülősorok mögött táncoló lányok biztosították. Utóbbiak csupán az Előrelátó csecsemő elmaradása miatt mutattak némi csüggedést, de a problémára végül („Majd megnézem a YouTube-on!”) megtalálták a megoldást.
Egészen más érzésvilágot, s így más hallgatóságot vonzott a Szent István Házba a hétvégén fellépett Operettissimo. A négy énekest (Kolcsár Katalin, Székely Zsejke, Plesa Róbert, Rigmányi István), valamint egy hegedű- és egy zongoraművészt (Gyenge Balázs, Kolcsár Péter) magába foglaló, magyar operett-klasszikusokkal turnézó társaság nagy része a Kolozsvári Magyar Operából érkezett. Talán ennek, talán a zenei kínálatnak köszönhetően a produkcióra nagyrészt Erdélyből származó magyarok voltak kíváncsiak – volt, aki a négyórányira lévő Liverpool mellől érkezett. A műfaj legismertebb alkotásaiból (Bob herceg, Csárdáskirálynő, Marica grófnő) szemezgető repertoár idővel a közönséget is éneklésre késztette, míg az utolsó sorban egy fiatalasszony feltalálta az ülőcsárdást. A kérdésre, hogy az operett – ez a nemrég hivatalosan is hungarikummá nyilvánított irányzat – a jövőben nem szorul-e be egy főleg Erdélyben kedvelt zenei szubkultúra státusába, Plesa Róbert zenekarvezető határozott nemmel felelt, s a Fővárosi Operettszínház látogatottsági rekordjait hozta fel példaként.
