A zászló mindig több, mint egy darab szövet. Jelképez, összeköt, mesél. A történelem során a zászlók voltak a közösségek és nemzetek legfontosabb jelképei: egységet, hűséget, hitet és összetartozást fejeztek ki. Egy zászló arra emlékeztet, hogy egy nagyobb egész részei vagyunk – olyan közösségé, amelyben bízhatunk, amelyhez tartozhatunk, és amelyet mi magunk is formálunk.
A cserkészzászló különösen fontos szerepet tölt be a cserkészet életében. A színei, a rajta szereplő jelképek és a formája mind a cserkészet eszméit hordozzák: a szolgálatot, a kitartást, a hitet, a természet és a hagyományok szeretetét. Ott lobog táborokban, ünnepségeken, fogadalomtételen – mindenhol, ahol együtt vagyunk, erőt ad, hogy nem egyedül járjuk a „boldogulás ösvényét”. A cserkészzászló mindig azt üzeni: közösség vagyunk, és együtt minden akadályt legyőzünk.
A melbourne-i csapat életében is nagy mérföldkőhöz érkeztünk: a csapat új nevet kapott, ami magával hozta az igényt egy új, a közösség identitását tükröző cserkészzászlóra. Egy ilyen zászló nem pusztán egy eszköz, amit meg kell rendelni – ez egy olyan szimbólum, amely évtizedekig kísér majd minket a cserkészélet minden fontos pillanatában.
Ezért is volt különösen megható, hogy akadt valaki, aki nem csak vállalta ezt a feladatot, hanem teljes szívvel és minden tehetségével beletette magát.
Hatalmas tisztelet és hála illeti Sheaffe Zsuzsát, aki magára vállalta a nem mindennapi feladatot: saját kezűleg elkészíteni a csapat új zászlaját. Ő varrta, hímezte, formálta – öltésről öltésre, napokon, heteken át. Minden egyes centiméter a türelméről, szeretetéről és a közösség iránti elkötelezettségéről mesél.
Nem csak egy zászlót adott a csapatnak, hanem egy olyan ajándékot, amely felér egy örökséggel. Egy olyan jelképet, amely generációkon át velünk marad majd; amely új cserkészfogadalmaknál, zászlófelvonásoknál, tábori ünnepségeknél és minden közösségi pillanatban ott lesz mellettünk.
Ennél értékesebb és meghatóbb ajándékot a csapat nem is kaphatott volna.
Természetesen egy ilyen jelentős alkotást fel is kellett szentelni. Szerencsére ez még a kilenc hónap letelte előtt megtörtént, így személyesen is jelen lehettem ezen a gyönyörű, ünnepélyes eseményen.
A zászló megáldása nem csak egy formális szertartás volt, hanem egy olyan pillanat, amely összefogta a múltat, a jelent és a jövőt. Ott állni mellette, nézni, ahogy a fény megcsillan a frissen hímzett mintákon – felejthetetlen élmény. Érezni lehetett, hogy valami fontos született meg.
Büszkeséggel és mély hálával tölt el, hogy tanúja lehettem ennek az egyedi, megismételhetetlen pillanatnak. Ritka, amikor egy közösség ennyire kézzel fogható, szívből jövő ajándékot kap valakitől – egy zászlót, amely nemcsak anyag, hanem lélek is.
A melbourne-i cserkészek mostantól ezzel az új zászlóval indulnak tovább, és én tudom: minden alkalommal, amikor lobogni fog, egy kicsit Zsuzsa szeretete és munkája is velük lobog majd.
