A magyar történelem egyik legnagyobb uralkodója, Szent László király 1077 és 1095 között uralkodott. A keresztény állam megszilárdítója, a lovagi eszmény megtestesítője, a határok védelmezője és a nemzeti egység jelképe volt. Kultusza már a középkorban egész Közép-Európában elterjedt, különösen Nagyváradon, ahol sírja évszázadokon át zarándokhely volt.
A 19. századi magyar katolikus és nemzeti megújulás idején természetes volt, hogy egy új társadalmi és egyházi szervezet az ő nevét választja példaképéül.
A Szent László Társulatot 1861. május 5-én alapították Buda-Pesten egyházi és világi vezetők. Fő célja a Magyar Királyság határain kívül élő magyar katolikus közösségek támogatása volt. Különösen a Kárpátokon túl élő csángók, valamint a keleti missziók részesültek segítségben. Templomokat és iskolákat támogatott, ösztöndíjakat biztosított, és segélyezte a rászoruló magyar közösségeket. Munkája annyira jelentős volt, hogy 1863-ban IX. Pius pápa elismerésben részesítette. A pápai bréve (pápai okmány) a mai napig fennmaradt.
A következő közel száz évben a Társulat a magyar katolikus közélet egyik meghatározó intézményévé vált.
A kommunista hatalomátvétel következtében az egyházi és civil szervezetek működését fokozatosan ellehetetlenítették. A Szent László Társulat tevékenysége is megszűnt, majd az 1950-es közgyűlés határozatával hivatalosan feloszlatta önmagát.
Ugyanakkor a szervezet szellemisége nem tűnt el. Magyar politikusok, katonatisztek, egyházi vezetők és értelmiségiek ezrei kényszerültek emigrációba. Ők magukkal vitték a keresztény és nemzeti hagyományokat, köztük a Szent László-eszmét is.
Az 1980-as években az emigrációban működő szervezet fokozatosan lovagrendi jellegű formát öltött.
Megjelent a „Szent László Társaság és Rend” elnevezés. A mai Szent László Társaság és Rend a keresztény lovagrendek hagyományait követi. Szellemi központjának Nagyváradot tekinti, amely Szent László király történelmi városa. Az avatások hagyományosan Szent László ünnepéhez kapcsolódnak, gyakran Sümegen kerülnek megrendezésre.
Ma Magyarországon az egyik legfontosabb ereklye Szent László hermája, amely a nagy király koponyacsontjának darabját őrzi. A hermát a győri Nagyboldogasszony-székesegyházban őrzik. Szentté avatása napján (június 27-én) tartják azt a körmenetet a városban, amelyen a hermát is körbehordozzák.
Az 1948 utáni évtizedekben több tízezer magyar érkezett Ausztráliába. Különösen az 1956-os forradalom után jelentős magyar közösségek alakultak ki a nagyvárosokban (Sydney, Melbourne, Adelaide, Perth és Brisbane).
Az emigrációban élő magyarok számára fontos volt a vallás, a hagyomány és a nemzeti identitás megőrzése. Ez a környezet kedvezett a Szent László-eszme továbbélésének is. A Szent László szellemiség több magyar szervezetben, emléknapban és közösségi rendezvényben tovább élt.
Napjainkban a Szent László Társaság és Rend egyszerre tekint vissza több mint 160 éves történelmére, és keresi helyét a 21. században. A magyarországi és a világ különböző részein élő magyar közösségek számára a Szent László-hagyomány ma is összekötő erőt jelent.
Az emigrációban újjászerveződő Szent László Társaság és Rend továbbvitte azt az örökséget, amelyet névadója, a lovagkirály hagyott a magyarságra: a hit, a szolgálat, a hűség és a közösség iránti felelősség eszményét. Magyarországon és Ausztráliában egyaránt ez az örökség biztosítja fennmaradását és jövőjét. A Szent László Rend egy keresztény alapokon álló lovagrend, amely kizárólag politikamentes, karitatív és magyarságmegtartó munkát végez.
A Sydney Magyarház június 28-án tartotta a Rend éves díszebédjét, ahol a KCSP itteni ösztöndíjasai is segítettünk a rendezvény színvonalas lebonyolításában: a műsorban, a technikai feladatokban és a vendéglátásban egyaránt. Nagy megtiszteltetés volt, hogy részesei lehettünk történelmünk e nemes hagyományának, és együtt emlékezhettünk az itt élő magyarokkal és a meghívott más magyar szervezetekkel.
