Személyes búcsú helyett
A gyermeklélek megnyilvánulásai ezek, szavak nélkül kimondott vallomások az együtt töltött idő értékes voltáról. Lelki szemeim előtt megelevenednek a kedves arcok, a gyerekbuksik, az átadás pillanata, az érzés, amikor a próbán, a cserkészfoglalkozáson vagy a vasárnapi iskolában ragyogó arccal nyújtják felém, és lesik, hogy mit szólok, hogyan reagálok, felderül-e az arcom.
„[Ha] olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek...” (Máté evangéliuma 18,3) – nagy lecke ez a felnőtteknek. Vajon tudunk-e úgy rácsodálkozni a dolgokra, olyan kreatívan fűzni mondattá a szavakat, olyan spontánul megvallani hitünket, és mindenek felett tudunk-e olyan önzetlenül, őszintén, hitelesen jelen lenni a közösségeinkben? És hálásnak lenni? Én sok mindenért vagyok most hálás, és sok embernek tartozom köszönettel.
De nem tudok nem arra gondolni, hogy elmaradt a március 15-i, majd pedig az anyák napi ünnepség, ami egybeesik a tanévzárással is a Csillagösvény Iskolában. Aztán a cserkészek anyák napi és avató ünnepsége. És a többi kulturális rendezvény, program. Újabb közös, felejthetetlen emlékek létrejöttének a meghiúsulása.
Valamiféle összegzés kellene, valamiféle lezárás, ami – ha nem is helyettesíti a személyes, hivatalos búcsút – mind a búcsúzónak, mind pedig a búcsúztatónak segít túllépni a hiányérzeten, legyen az mentor, fogadószervezet, gyülekezet vagy bármely közösség.
És hirtelen eszembe jut: a külföldi programszakasz vége egybeesik pünkösd ünnepével. Micsoda lezárás! Mint manapság oly sokan, az emmausi úton haladó tanítványok szintén csalódottsággal teli időszakot éltek meg. Pedig ők azt hitték... Pedig mi azt hittük... A csüggedés legmélyebb szakaszában érkezik meg a Vigasztaló ajándéka, a Jézus gondviselő szeretetéből fakadó ígéret beteljesedése: „Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” (Apostolok cselekedetei 1,8)
Az elmúlt hetekben haladtam én is az „emmausi úton”: számba vettem, hogy milyen tevékenységek, tervek valósultak meg, vagy éppen maradtak el, esetleg alakultak át. Sok esetben nehéz volt elengedni a korábbi lehetőségek megszűnését, ezért is nagy ajándék a Szentlélek megerősítő jelenléte, hiszen hosszú lesz az út „Jeruzsálemig, Júdeáig és Samáriáig”. De nem kell egyedül menni, mert Jézus mindig mellénk fog szegődni, ha hittel indulunk el. Márpedig indulni kell örömmel, reménységgel a küldetés, a szolgálat útján, ahol sosem marad el a csoda. A csoda, mely sokszor egy mosolyban, egy találkozásban, egy másik ember mellé szegődésben, egy eseményben, egy programban – az úton van elrejtve.
Mindennek megszabott ideje van – a 2019–2020-as Kőrösi Csoma Sándor programév lezárásának is.
(Képek: cserkészszülők és a cikk szerzője)
