A diaszpórában az integráció kérdése kiemelt jelentőséggel bír.
Meghitt hangulatú ünnepségre került sor március 15-én Adelaide-ben, Dél-Ausztrália fővárosában. Az istentiszteletet követően a magyar közösség a templomban maradt, hogy meghallgassa a Szabó István által összeállított ünnepi műsort, melyben a közösség fiatal tagjai léptek fel versekkel, énekkel és komolyzenei előadással.
Az eseményen jómagam is előadhattam egy beszédet, melyet ösztöndíjtársammal közösen készítettünk. A beszéd nemcsak a magyar forradalom hősei előtt tisztelgett, hanem megemlékezett az Ausztráliába érkező magyarokról is. Kiemelésre került az a hosszú és sokszor nehéz út, amely ide vezette őket, és amelynek eredményeként ma, több mint egy évszázaddal később, utódaik és a közösség tagjai itt teremtenek életet, megőrizve és megbecsülve magyarságukat. A beszéd személyes hangvételével és történeti érzékenységével a közösség elismerését és meghatottságát váltotta ki.
Ez a személyes reakció, a meghatottság és a hála, egy tágabb gondolatra irányította a figyelmemet: a diaszpórában az integráció kérdése kiemelt jelentőséggel bír.
Ahogyan az a Magyarországon megrendezett ösztöndíjas konferencián is hangsúlyt kapott, fontos különbséget tenni az integráció és az asszimiláció között: míg az előbbi a beilleszkedést jelenti a befogadó társadalomba, addig az utóbbi az identitás elvesztésével járhat. Az adelaide-i magyar közösség példája jól mutatja, hogy lehetséges a sikeres integráció úgy, hogy közben a kulturális és történelmi identitás is megőrződik.
A diaszpóra ebben az értelemben több mint egy kategória: egy aktív társadalmi közeg, amelyben a tagok rendszeresen találkoznak, ápolják egymás közötti kapcsolataikat, valamint az anyaországhoz fűződő kulturális kötelékeiket.
Számomra megtiszteltetés volt, hogy ösztöndíjasként és látogatóként aktívan részt vehettem az eseményen, moderátorként és előadóként egyaránt hozzájárulva az ünnepséghez.
