Magyar ünnep külföldön

Az '56-os forradalomra emlékezünk Melbourne-ben

/ Garamhegyi Edit Rita /
garamhegyi.edit.rita képe
KCSP-sként vezényeltek Melbourne-be, hogy részt vegyek az itteni magyar közösség életében, és hogy tanítsam a gyerekeket a magyar nyelvre. Ennek részeként vállalunk különböző szerepeket a megemlékezésekben is, és persze tesszük, amire megkérnek, vagy amit éppen tehetünk.

Így vállaltam magamra, hogy én írom meg a forradalomról megemlékező cikket a helyi híradónak, mégpedig az itteni magyar közösség nevében és nézőpontjából. Olyan élmény volt, mint egy pszichodráma foglalkozáson beleülni egy másik ember "székébe", azaz életébe, gondjaiba, méghozzá teljesen megértve őt, hiszen épp ez a feladat lényege. Tehát akkor a cikk: 

Akkor Melbourne-ben olimpia volt. A világ nemzetei érmekért versenyeztek. A magyarok az életükért küzdöttek. Nem ez volt az első eset, és nem is az utolsó, hogy a történelem nagy kereke átgázolt egy békés nemzetközi vetélkedés eseményein. Az ember mutatja meg magát ilyenkor. Mindkét eseményben. Az egyikben büszkén és méltósággal, a másikban esendően és bűnei súlyával, vagy éppen hősiességével és önfeláldozásával. Harc mindkettő, és mindkettőben le kell győznünk önmagunkat is.

Miközben Ausztráliában minden a sportról szólt, vízilabdázóink a medencében egy szabályozott játék kereteiben élték meg a maguk forradalmát. A forradalmat, amiről szinte semmit nem tudtak, csak annyit, amennyit a melbourne-i lapok megírtak. A forradalmat, ami a 20. század magyar történelmének legszentebb eseménye volt. Mert önzetlen volt, mert spontán lélegzetvételből született, mert a miénk volt. Nem diktálták és nem kérték.

Aki nézett már bele egy leszidott kamaszgyerek elkent könnyektől piszkos, dacos szemébe, és irigyelte már azért, amit benne látott: az érzést, hogy mindegy, mit mondanak, sosem fogja megbánni, hogy megtette, amit a szíve diktált, az tudja, milyen érzés ahhoz a nemzethez tartozni, amelyik 1956 októberében nekiment a hatalmas vörös sárkánynak, a Szovjetuniónak. Ha csak rágondolunk, érezzük a Duna felett megálló októberi köd szagát, a körút nehéz levegőjét, és gondolatban otthon vagyunk, bárhol élünk a világban.

Sosem fogunk megöregedni, amíg nem bánjuk, amit akkor tettünk. Nem számít, személy szerint ki mit tett, nem lényeges, hogy beállt-e a menetbe, vagy csak otthon reszketett valaki. Nem számít, hogy még beszélni sem tudott, vagy már járni sem, amikor történt. Ezt együtt csináltuk. Mindegy, mi lett a következménye, mindegy, mennyire fájt. Elszakadtunk az otthontól, a hazánktól, de ez az érzés magyarként őriz meg minket, amíg élünk.

Nem tudom, sikerült-e megértenem valamit az érzéseikből. Nem tudom, mert még nem jelent meg a cikk, és még nem kaptam visszajelzést, csak azét az emberét, akinek levettem ezt a feladatot a válláról. Öt hónap ittlét után ez kicsit olyan, mint egy vizsga. Empátiából vagy emberismeretből. Már nem szívesen írnak. A beszéd még tökéletes, főleg az első generációnál, értenek mindent, emlékeznek ezer apró beszédfordulatra, képre, szólásra. De már nem írnak magyarul, legfeljebb maguknak. Most ebben kell nekik a segítség.