Lapozgatom a könyveket, miközben a Rio de Janeiró-i Magyar Közösségekről gyűjtöm az adatokat épp, hogy pontosabb képet festhessek arról a magyar diaszpóra-közösségről, ahová Kőrösi ösztöndíjasként. A Délamerikai Magyar Hírlap Évkönyveiben, megtaláltam egy hosszabb lélegzetvételű írást: a brazíliai magyar írók és költők antológiáját.
Így a február 21-i Anyanyelv Nemzetközi Napja alkalmából, szeretnék megosztani az olvasókkal néhányat ezekből az elfeledett kincsekből, az anyanyelven, magyarul írt versekből.
IVÁNYI ERZSÉBET:
Reggel
(“Mausi” D. Valeriának küldöm…)
Szeretem a reggelt! Tele igérettel.
A Nap-sugara ha rám köszönt.
Angyalt hoz a démon-űző Nap!
Gond-enyhítőt, amit estig ránk borított
Az élet napi-bonyodalma,
Oldd, borús színeim drága Nap!
Dalban köszönöm jóságodat.
De ím, az időmérő óra
Mely az este szeretője,
– Hozzá igyekszik most is éppen –
Időt ver a lélek gongjára;
Amikor a szent-ihlet elborít...
Igen. Tudom. Dolgozni kell mennem.
Mert az időben a csillagok parancsolnak.
De, előbb még lopva;
Visszaölelem a reggelt.
Visszamosolygok a Napra.
Viszont-vígasztalom a virágokat.
– Visszamesélek a szélnek csodát és
Üzenek véle a csillagoknak;
Erőt, becsvágyas hajlandóságot
Mindenért, ami ott fel van írva...
Azután, jöhet a munka-sors.
Mert az időben, a csillagok parancsolnak.
De vigasztalnak is!
Mondják; eljön az idő, amikor:
Visszaadom a munkát.
A reggelt, a virágokat.
A Napot, a vigasztalást.
A csodálkozást és mesét
Az erőt és a becsvágyat,
Az időben, a csillagoknak;
Csak a mosolyt viszem magammal...
A szerző „Ő, te, én” című verseskötetéből – São Paulo, 1958.
