Egy zimankós februári napon a stuttgarti cserkészek mit sem törődve az időjárással, (egész nap zuhogott az eső), elhatározták, hogy “kőlevest” fognak készíteni, amihez mindenki hozott valamiféle hozzávalót. Volt aki jó kis hazai füstölt kolbásszal, más krumplival, kenyérrel, paradicsommal, paprikával, hagymával járult hozzá a „kőleveshez”. Ezzel, hogy egyenként kellett mindenkinek készülni, azt is szerettük volna szimbolizálni, miszerint a csapat egységéből tudunk kihozni valamit közösen. A kőleves ugyan végül egy finom paprikás krumpli lett, azonban ilyen részletkérdések egyáltalán nem zavarták a lelkes cserkészeket.
A csapat bográccsal, bicskákkal és mindenfelé földi jóval felszerelkezve elindult a közeli erdei tűzrakóhely felé, ahol az ügyes cserkészek először egy ponyvát kifeszítve, majd tüzet gyújtva, végül pedig a hozzávalókat felszeletelve, elkészítették a paprikás krumplit, amit jóízűen és teljesen megérdemelten el is fogyasztottak. Sőt még arra is futotta az erejükből, hogy utána néhány cserkészjátékkal vezessék le a megmaradt energiájukat, ami az időjárás fényében nem kis dolognak számított.
Ezután ugyan kicsit megfáradva, de sok élménnyel gazdagodva tértünk vissza a cserkészotthonunkba. Azt láttam a sorvégén bandukolva az előttem haladó gyerekeken, hogy az ilyen élmények erősítik igazán őket, ezek a nem mindennapi események formálják az egyént és a csapatot egyaránt közösséggé. Volt szerencsém ezen a programon keresztül megismerni egyes cserkészek mélyebb világát. Mindegy, hogy az illető vezető vagy cserkész, valami melegséget láttam mindenkinek hazafelé a szemében. Nagyon boldogan indultunk haza, mivel együtt közösen éltünk át egy olyan élményt, aminek ráadásul kézzel fogható haszna is volt.
Azt hiszem számomra is ez volt az egyik legbensőségesebb együtt töltött idő a csapattal.
