Közös koncerten mutatkoztak be a Melbourne-i zenészek
A koncert célja – részemről – nem volt több, mint hogy bemutathassam a tőlem zenét tanuló gyerekek, felnőtte. tudását.
A számomra oly fontos közös zenekari muzsikálás lehetőségeit meglátva, már az időközben megtartott ünnepségeken is felléptünk a különböző magyar klubok, szervezetek rendezvényein. Korábban is hírt adtam az itteni római katolikus templomban havonta sorra kerülő diákmiséről, ahol elhivatott zenészek tartanak életben valami olyan csodát, ami még otthon is ritka. Könnyű volt a helyzetem zenekart összehozni olyan családok esetében is, ahol mindenki tanult zenét. Ilyenből itt három is akadt…
Hangszerek vonatkozásában széles volt a kínálat, és az itteniek éltek is a lehetőséggel. A népi ének mellett citerán, népi furulyán, blockflötén, klarinéton, hegedűn, brácsán, harmonikán, nagybőgőn, zongorán, gitáron tanítottam. Műfaji vonatkozásban is volt kínálat: tanítottam klasszikus zenét, népzenét, valamint dicsőítő zenét, és egy kevés popzenét is. A munka/iskola utáni idő szűkös volta miatt volt, hogy kis csoportban oktattam. Nem panasz, de a tárgyi feltételek tekintetében spártai körülmények közt végeztem feladatomat. Az elméleti, valamint a hangzó és kottaanyagot felhőben tárolva és megosztva juttattam el növendékeim számára, kommunikációs platformként használva a FB csoportokat. Nehézség volt, hogy néhányan itt sem használják még, vagy már elvből a virtuális teret. De ezeket leküzdve azért tudtunk dolgozni, már csak a gyakorlásra fordított idő volt a kevés, vagy épp a lelkesedés, ami akkor még talán pislákolt a lelkekben, amikor jelentkezni kellett… De ezt ismerjük mi, művészeti iskolában tanító pedagógusok… Így jutottunk el aztán a koncertig.
A koncert tulajdonképpen az volt, aminek terveztem. Egy közösen átélt emlékezetes esemény, ahol mindenki megtapasztalhatta, hogy lám-lám, nem csak én hibázok, ami lehet, hogy nekem ciki, hanem hát a másik is pont úgy izgul, esetleg hibázik…
De ettől lesz ez majd jobb és egyre jobb…
A közönség nagyon hálás volt. Biztatott mindenkit! Őszintén tapsoltak a kis Józsikának, aki nagy vagányan rám nézett a darab végeztével, akár csak Margit néninek, aki egy ismert templomi énekkel hősiesen megküzdve örvendeztetett meg minket énekesi és orgonista tanulmányaival.
A szólóban előadott műsorszámok egyrészt bizonyították előadójuk rátermettségét, hangszeres tudását, másrészt megadták a zenésznek a „Magam vagyok, Úristen, mi lesz, ha elrontom?” tagadhatatlanul nehéz lelki állapot pillanatát. Amikor ezeknek a pillanatok fontosságáról meséltem nekik előtte, mindenki tudta, miről beszélek… Persze tudni, vagy átélni két külön dolog!
Míg én el voltam foglalva magamban e pillanatok öröme felett, látva, hogy egyik-másik gyerek, vagy felnőtt hogyan tudja kezelni ezt a stresszhelyzetet, ügyet sem vetettem a háttérben spontán kialakult beszélgetésekre „barátkozásokra”. Nekem az valahogy természetes volt. Hiszen én minden csoporthoz, családhoz eljártam, engem mindenhol szívesen láttak, szóval természetes, hogy most mindenki itt van, és együtt játszunk a koncerten… De ez csak nekem volt természetes. Sok itt élő magyarnak sajnos nem. Nem tudom máshol hogy van, de Melbourne magyarsága megosztott. Ennek okát senki nem tudja, és a megoldásról sincs tiszta képe senkinek. Én úgy látom, most még karizmatikus vezető sincs az előtérben, aki mögé minden szervezet, csoport, lelkesen, a sérelmeket félre téve be tudna állni. Tudom, naiv vagyok, amikor olyanra gondolok, hogy talán majd a zene…
A zene, a nyelv, a magyar kultúra össze kellene, hogy kapcsolja az embereket! Mindegy, ki honnan jött, s ki merre tart! Fontos az lenne, hogy akkor és ott együtt legyünk, és ennek az örömnek a tudatában is legyünk. Bízzunk, majdcsak itt is egyre többen lesznek, akik először is mernek hinni a szeretet és az összefogás erejében, aztán majd tesznek is érte!!
Adja Isten, hogy így legyen!
