A haza bizony hí! Fáradhatatlanul és örökké! Az idők végezetéig! S a hívó szóra menni kell! 2025-ben is! Egy akarattal és egy célért: dicső történelmünk eseményei, bátor és merész hőseink tettei generációkon átívelve maradjanak meg az emlékezetbe! Így, és csakis így élnek tovább velünk! Emlékeiket ne őrizgessük magunkba, mert nem rab! Ne csak ápolgassuk, mert nem beteg! Éljük meg! Váltsuk tettekre ezt a fontos küldetést, úgy, ahogy hajdanán tették a márciusi ifjak!
Az erődítmény hideg, rideg kőépülete méltóságteljesen áll Ulmban. Falai között talált otthonra az Ulmi Magyar Kultúregyesület. Itt van a főhadiszállás. Ide tűzik ki minden egyes szent találkozás alkalmával utolsó jussukat, a szót, a szent láthatatlan, tépett lobogót, magasra tartják és lengetik, az oromra minduntalan kitűzik, s a csillagoknak büszkén meglengetik.
Ezek a szép gondolatok Wass Albertet idézik szabadon, de azok élik meg, és azok váltják cselekedetekre, akik belépvén az erődítmény magyar termeiben életre keltik kultúrában, hagyományokban, hétköznapokon, ünnep- és jeles napokon. De mindig kell egy várkapitány! Akinek szilárd hite, nemzete iránti elkötelezettsége, személyes példamutatása, hitelessége a közösség számára irányt mutat. Összefog és egyben tart, elképzel és megvalósít, kér és ad, elkezd és befejez, segít és kér.
Székely Enikő, az Ulmi Magyar Kultúregyesület vezetője ebben a szellemben álmodta meg évekkel ezelőtt a március 15-ei események méltó megünneplését. Az álomból valóság lett. S bölcs vezető lévén tömöríti, egyben tartja az egyesülete mellett azokat a magyar szervezeteket, amelyek Ulmban és Ulm környékén működnek, és végzik áldásos tevékenységüket a magyar identitás megmaradása céljából.
Ennek az összefogásnak egyik gyümölcse a közösen megvalósított megemlékezés az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc 177. évfordulójára.
A haza bizony hítt! Március 15-én az erődítmény magyar termeibe hítt! A város, a város környékén és a város távol eső pontjain élő magyar ajkú testvéreket hítta! Közös, ünnepi, méltóságteljes együttlétre, hítt! S a hívó szónak sokan engedelmeskedtek.
Az ünneplők küllemük és lelkük ékében érkeztek, mellük díszes ékkövével: a nemzeti színekben pompázó kokárdával. Nagy esemény volt ez! Minden tekinteten, arcvonáson a várakozás fedhetetlen kíváncsisága ült. A csillogó szemek és ragyogó arcok az örömteli üdvözlésekben, találkozásokban eredtek és a búcsú pillanataiban végződtek.
Az erődítmény egy bizonyos szárnya elfoglaltatott, bevetetett! Érkeztek a magyarok hívó szóra Ulm és Ulm környékéről, Stuttgartból, Wangenből. A láthatatlan lobogót kitűzte az ünneplő sokaság, kezdetét vette a megélésbe ágyazott méltóságteljes felidézés.
Az ulmi Kék Duna Kórus Fekete-Nagy Mónika karnagy vezetésével és zongora kíséretével a dallamok világában repítette a hallgatóságot. Az ének és a zene varázslatos harmóniája ajándékozta azokat az ünnepléshez méltó magasztos pillanatokat, amelyek a lelkünkben keltek önálló életre, és szárnyaltak tovább a képzeletünk birodalmában.
Hol pattogó csatatéren az induló ritmusában éltük át a honvédők elszántságát és bátorságát, hol a tavaszi fuvallat éltető és megújuló erejéből nyertünk új és újabb csodát. Mónika meglepte az egybegyűlteket a Nemzeti dal különleges megszólaltatásával is. Iskolás gyerekek ajkain, saját elképzelése szerint átkomponált dallamban, a kétszólamú csodás hangzásában igazi értelmet kapott a vers.
Nem tátongott űr és távolság a magvas, elvont gondolatok és a gyermeki lét között, hanem tökéletes összhangban, kéz a kézben nemes egyszerűséggel tudatták a világgal, hogy értik egymást. És ez nagy dolog! Nagyon nagy dolog! Ők nem idegenek többé egymásnak, eggyé váltak a verssel a rájuk szabott dallamvilágon keresztül.
A Baden-Württembergi Konzuli Magyar Iskola Ulm-i tagozatának tanulói és pedagógusai az emlékezés tengerében különös szigetekre kalauzolták az ünnepi díszbe bújt lelkeket. A kicsi „Lepkék” felcsíki táncokat adtak elő. Hol kezdődhet máshol a hagyományok megélése ebben a korban, ha nem a közös táncban?
Együtt tapsolni, lépni, ugrani, höcögni, kígyózni, kört formálni kézen fogva, egymásba karolva, s közben hallgatni a kísérő népzenét, követni és énekelni a dallamot egymásra figyelve és nagyot mosolyogva gyönyörű kis szoknyácskákban, ünneplő ruhában. Hát, ez a legcsodálatosabb dolgok egyike a világnak! A nagyobb iskolások a furulyán megszólaltatott ismert dalokkal, a Kossuth nótákban hordozott lendülettel és elszántsággal ragadták magukkal az emlékező közösséget.
A nagyobbak életet leheltek Sóhaj Pali majd elfeledett, szívet simogató történetébe. Körünkben ünnepeltek felvételről a hajdani film nagy színészei egy-egy részlet erejéig, és a történet élő szövevényét egészítették ki párbeszédekkel az iskola tanulói. Megható volt ez a szemünk előtt zajlott közös szereplés. Az út egyik végén a nagyjaink szereposztásban, másik végén pedig az ünneplő gyermekeink.
A legnagyobbak játékával a magyar zene gyöngyszemeiben úszhatott a lelkünk. Vajon mit hallunk? – hangzott a kíváncsi hallgatóság felé a kérdés. És egymás után csendültek fel a mi klasszikusaink: Kodály Háryjából, vagy éppen Liszt Magyar rapszódiájából egy ismert részlet.
Segítséget is kapott a bizonytalan játékfél. Képek segítették a megfejtést, amit a játék irányítói mindig a legjobbkor lendítettek a magasba „mankónak”. Nem maradt el Petőfi Nemzeti dala sem, ami mindannyiunk kedvére való volt, de gyönyörködtünk a csodálatos széki népviseletet viselő apró legényke és leányka testvérpáros versmondásában is.
Pici ajkukon magyarságukra büszke gondolatok szólaltak meg, ami akkor és ott nagyon erősen hatott. A magyar zene gyöngyszemei mellett irodalmunk gazdag tárházából is kaptunk egy kis lelkesítőt felnőttek tolmácsolásában. A szekszárdi születésű Babits Mihály, Wass Albert gondolatai és üzenetei célba találtak közvetítőik által.
Nagy költőink megindító írásai és azok megosztása tette teljessé az ünnep tartalmát és hangulatát, a Nélküled című dal elmondása pedig az ékes koronát. Mindig egy külön élmény számomra szépkorúak ajkáról hallani verseket, mert az ő üzenetüket bölcsesség és tapasztalat kíséri. Ez együttesen olyan esszenciát ad nekünk hallgatóknak, ami valóban egy másik dimenzióba repíti a befogadót.
Az erődítmény termének kőfalai között énekeltük el közösen nemzetünk imáját, a Himnuszt és a székely himnuszt.
Csodák már pedig vannak! Ulmban megszületett. Sőt, újra és újra megszületik! Együtt ünnepel és együtt hívja közös ünneplésre az itt élő magyar testvéreket. Több magyar szervezet összefogásából született meg, és születik meg minden alkalommal a csoda. Az a csoda, amit családnak nevezünk. És a családon belül mindenki vállal feladatokat a többi családtagért. Ettől lett kerek, teljes ez a megemlékezés is. S a nagy család a vendégeit asztallal, étellel, itallal kínálja.
A bőség kosarából minden lélekben feltöltődött ünneplőre szemet gyönyörködtető, ínycsiklandozó falatok vártak. Nemzeti színben pompázó fánkok, pogácsák, süteményektől roskadoztak az asztalok. S közöttük is nemes küllemben ékeskedett a Petőfi torta. Oldalán marcipán nemzeti szín szalag, tetején a költő, szabadságharcos képével és a Nemzeti dal kéziratával.
Híttatok és jöttünk! Küllemünk ékében, szívünkben csordultig telt várakozással, és távoztunk magyarságunkban gazdagon megerősített tudattal és lélekkel.
Köszönjük!
