Egy genfi 56-os emlékmű születése

Miért szerettek volna Svájcban egy 56-os emlékművet?

Ez a XX. század második felének mindenképpen az egyik legfontosabb történelmi eseménye. Legfőképp azok számára fontos, akik átélték vagy közelről látták a forradalom eseményeit Az évek azonban telnek, a  még élő szemtanúk vagy résztvevők száma nyilván egyre csökken, és egyre fogyatkozik, de mi szeretnénk azt elérni, hogy valamilyen formában még a következő generáció is tudja, hogy mi volt 1956-ban Magyarországon. Vannak ugyan emlékművek, gyakorlatilag minden nagyobb svájci városban. Például Baselben nagyon szép kopjafát állítottak. Másutt szép márványtáblák emlékeznek 56-ra. Azonban ezek valamilyen specifikus csoport által állított művek. Jó példa erre a genfi egyetemen tanuló 57-es, 58-as évfolyam akkori magyar diákjai, akik köszönetüket fejezték ki az Alma Mater-nek egy szép 56-ra emlékeztető táblával.
Valamint itt Genfben, hosszú éveken keresztül, talán 20-25 éven keresztül működött egy pálosrendi szerzetes, aki nem csak, hogy a katolikusoknak a vallási vonatkozású dolgaival foglalkozott, hanem benne volt az itteni magyarság mindennapi életében is. Ő például egy nagy márványtáblát helyeztetett el a Szent Bonifác templomban, amivel megköszönte, hogy a genfi német nyelvű közösség befogadta őket 25 éven keresztül. A Genfi Magyar Kulturális Központ viszont már régóta gondolkodott rajta, hogy kellene egy generikus 1956-os emlékmű Svájcba.

A forradalom 60. évfordulójára a magyar kormány is látta annak jelentőségét, hogy mindenütt esélyt kell adni arra, hogy méltó művekkel emlékezhessenek meg a magyarok erről a nem mindennapi eseményről, országhatártól függetlenül. Az 1956-os Emlékbizottság „Büszkeségpont” pályázata ezért születhetett meg. Jelentkeztünk mi is, és szerencsére sikerült nyernünk.

Kiknek a segítségével valósulhatott meg végül ez a projekt?

Az anyagi támogatás az 1956-os Emlékbizottságtól jött. Amennyiben ők nem lettek volna, ez a pénz sem lenne. Mindemellett a Központ pályázatát a Külgazdasági és Külügyminisztérium kezelte, Nagy István nagykövet úr segítő közreműködésével.

Akkor végső soron két pályázatról beszélhetünk? Az egyik, amivel a Kulturális Központ támogatáshoz jutott, valamint a másik, amit Önök írtak ki a művészeknek?

Igen, a mi pályázatunkat akkor írtuk ki, amint biztossá vált, hogy az anyagi fedezetünk meg lesz rá. Ez még 2016 nyarán volt. Akkor a felhívást megküldtük a Budapesti Képzőművészeti Egyetemnek és a Magyar Művészeti Akadémiának. Ezen kívül még néhány nevet tettünk a meghívó listára. Azokat, akik Budapest XII. kerületi hasonló pályázatán már beküldtek terveket. Így olyan művészeket tudtunk megszólítani, akik ilyen feladattal éppen akkoriban foglalkoztak. Praktikus dolog volt, mert mikor odahaza vagyunk, ebben a kerületben lakunk és nagyon egyszerű volt segítséget kérni az ottani hivataltól.

Ki vagy kik választottak a benyújtott pályaművek közül?

13 pályázat érkezett. Egy 10 tagú zsűri értékelte ki, előre meghatározott szempontok alapján. Ami a végeredményt illeti, egyetlen egy dolog fontos, hogy a győztes pályamű, majdnem mindenkinek első, de legalább második helyezett volt a listáján, ami azt jelenti, hogy a zsűri nagyon erős többséggel választotta ki Párkányi Raab Péter szobrászművész alkotását.

Mit lehet még tudni a művész úrról?

Párkányi Péter odahaza és a határon túl is egy jónevű művész. Számos köztéri alkotása van. Például a Zeneakadémia előtt van egy ragyogó Sir Georg Solti alkotása, ami egészen lenyűgöző.

Mit tart fontosnak megjegyezni magáról az alkotásról?

Ez egy impozáns, több mint 3 méter magas bronzszobor: egy oszlopból kibontakozó nőalak, kezében az ’56-os lyukas zászlóval, mely lobogó finom plasztikával egy szárnyba, mintegy a szabadság jelképévé alakul át. Péter, amint kiderült, hogy ő kapja a megbízást, hozzáfogott a szobor megalkotásához, sőt mi több, 6 hónappal a megrendelés után már szállításra készen állt, egy budapesti öntödének a csarnokában.

Hol lett végül elhelyezve a szobor?

Nem szerettük volna, és nem lett volna helyes, ha Genfbe kiszállíttatjuk mielőtt az elhelyezést megnyugtatóan meg nem oldottuk, ami bizony nem volt egy egyszerű feladat. Először arra gondoltunk, hogy az ENSZ közelében helyezzük el, hiszen ott zajlik a nemzetközi élet, ott vannak a nemzetközi ENSZ-hez csatolódó intézmények. Genf városa azonba sajnos nem adta meg ezt az engedélyt, úgyhogy utána a kantonhoz fordultunk. Olyan telket keresvén, amely a kanton tulajdona. Van is ilyen, az ENSZ palota közvetlen szomszédságában lévő Place des Nations - a nemzetek tere - zöld parkosított része, ami megfelelő lett volna. Kiderült azonban, hogy a kanton több évre befagyasztotta ennek a lehetőségét, mert az ENSZ palota egy nagyon komoly renováláson megy keresztül, és emiatt a környéken sem lehet újabb emlékművet vagy szobrot elhelyezni. Így aztán eljutottunk odáig, hogy egy olyan községet vagy kis várost kerestünk fel még továbbra is Genf kantonban, ami közel van az ENSZ-hez, és amihez egyébként is vannak jó kapcsolataink. Így jutottunk el Grand-Saconnex városába, ahol egy gyönyörű kastély parkjában kaptunk végül helyet az emlékműnek. Ez a kastélypark közvetlenül szomszédos Genf azon kerületével, amelyben több nemzetközi intézmény található. Így például az Egészségügyi Világszervezet (WHO) vagy az ENSZ Menekültügyi Főbiztosának Hivatala (UNHCR). Ennek a helynek a megtalálása azonban majdnem két évet vett igénybe. Ezért  avathattuk fel a szobrot csak most, 2018 novemberében.

A szobor pontos helye máskülönben rendkívül kedvező, egy ősfákkal teleültetett parkban áll, előtte egy nyitott füves terület, amely Genf városa felé tekint.

Mit gondol, a svájci embereknek miért lehet fontos ez a mű?

Az idősebb generáció, akik mondjuk 70-en fölül vannak, azok még talán emlékeznek arra a rendkívül meleg fogadtatásra, amit az akkori  menekültek élvezhettek. A zürichi pályaudvaron például 10 ezer ember fogadta őket és szimpátiáról biztosította a magyar forradalom ügyét. Hasonló volt több svájci városban is. Itt Genfben a Plainpalais nevű nagy tér is hemzsegett a svájci szimpatizánsoktól. Erre azóta is hálával gondolnak az akkori itt fogadott menekültek.
A mai generáció valószínűleg sokkal kevesebbet tud erről, de ezért kell közkincsé tenni, hogy a mostani genfi nemzedék is tudomást szerezzen róla, hogy nálunk egy ilyen rendkívüli történelmi esemény volt. A mi részünkről tehát ez egy köszönet, nekik pedig egy emlékeztető arra, hogy milyen példásan viselkednek a rászorulókkal. Ez a mai napig is egy megemlítendő példa.

Utolsó kérdésem pedig az lenne, hogy miért lehet fontos ez a szobor az otthoni magyaroknak?

A magyarok számára ez egy rendkívül fontos szabadságharcnak az emléke. Ezen alkotás segítségével pedig láthatják, hogy más országokban is ismerik nemes forradalmunkat és megemlékeznek róla.