A cserkész életében kevés olyan esemény van, amely akkora jelentőséggel bír, mint az avatás. Ez a pillanat nem csupán egy szertartás: egyszerre ünnep, közösségi elismerés, személyes fejlődés mérföldköve és egy mély, lelki döntés megpecsételése. Az avatás az a pont, ahol a jelölt kimondja: szeretne a cserkészek nagy családjának teljes jogú tagjává válni, és kész elfogadni annak értékrendjét, eszményeit és hagyományait.
A fogadalomtétel során a jelöltek elmondják a 10 cserkésztörvényt, és vállalják, hogy ezek szellemében igyekeznek élni. A fogadalom ünnepélyes ígéret – annak kinyilvánítása, hogy aki mondja, valami mellett elköteleződik, és azért a jövőben tenni is akar. Ez a döntés egyszerre jelenti az egyén elköteleződését egy életforma mellett, és a közösség elköteleződését a fiatal iránt: támogatni, segíteni fogja őt a „boldogulás ösvényén”.
Ahhoz, hogy a fogadalomtétel valóban különleges legyen, érdemes a fizikai és a lelki körülményeket is méltóvá tenni. Minden avatást megelőz egy lelki felkészítés, amely segít a jelölteknek megérteni, milyen út kezdődik most el számukra.
A szertartás legfontosabb elemei:
elhangzik a 10 cserkésztörvény,
a jelölteket egyenként kérdezzük meg, kívánnak-e fogadalmat tenni,
a fogadalom szövegét előre mondjuk, hogy mindenki tisztán, érthetően követhesse,
végül az őrsvezető vagy rajparancsnok köti fel a nyakkendőt, amely jelképe annak, hogy a jelölt immár közénk tartozik.
A fogadalmat kivevő tiszt kézfogással és a hagyományos mondattal zárja a pillanatot: „Cserkésztestvéremmé fogadlak!” Ezután a többiek is üdvözlik új testvérüket – egy közösség, amely befogad, megtart és együtt növekszik.
A szertartás komolysága után jó, ha oldjuk a feszültséget: nagy üdvrivalgás, örömteli gratulációk, játék, nevetés, és persze egy kis enni- és innivaló mindenkit közelebb hoz egymáshoz. A cél, hogy az avatás élménnyé váljon – olyan élménnyé, amelyre a cserkész egy életen át emlékszik.
Idén különösen megható pillanatoknak lehettünk tanúi. Bár csapatunk kicsi, annál lelkesebbek, kitartóbbak és összetartóbbak vagyunk. Büszkén mondhatjuk, hogy két új kiscserkészt avattunk, és két ifjú pedig a kiscserkészből igazi zöld nyakkendős cserkésszé vált.
Amikor a gyerekek kimondták a fogadalmat, láthattuk, ahogy átélik a pillanat súlyát. Egyesek meghatódtak, mások büszkén álltak, de mindannyiuk arcán ott volt a felismerés: most valami fontos kezdődik el.
És nemcsak a gyerekek számára volt ez emlékezetes. A csapat vezetői számára is hatalmas öröm látni, hogy lassan, de biztosan növekszünk, hogy új tagokkal erősödik a közösség. Az avatáson részt vevő szülők, nagyszülők pedig sokszor ugyanilyen meghatottan álltak ott – hiszen sokan maguk is átmentek ugyanezen a szertartáson évtizedekkel korábban.
Sokuk számára ez nem csupán a gyermekük vagy unokájuk sikere, hanem egy személyes emlékekkel átszőtt időutazás is. A régi avatóélmények, az első táborok, a nyakkendő érintése, az első kézfogás emléke most újraéledt előttük. A cserkészet nemzedékeket köt össze – és talán ez az egyik legnagyobb ereje.
Bi-Pi szavait érdemes minden új cserkésznek útravalóul adni:
„Ezt a fogadalmat nagyon nehéz megtartani, de ez egy nagyon komoly fogadalom, és mindaddig nem cserkész a fiú, amíg mindent meg nem tesz, hogy fogadalma szerint éljen.”
(Bi-Pi: Cserkészet fiúknak, MCsCsSz Bp., 1994. 20. p.)
