Eljött ez a pillanat is. Tudtuk, hogy egyszer elérkezik, mégis nehéz kimondani: a kilenc hónap letelt, és haza kell indulni. Az ember azt hinné, ilyen hosszú idő bőven elég arra, hogy mindent megéljen, mindent megtegyen, amit szeretne – mégis úgy suhan el, mintha csak néhány hét lett volna. Mert amikor az ember új országba költözik, új közösségekbe kapcsolódik, és nap mint nap tanul valami újat magáról és másokról, az idő mindig gyorsabbnak tűnik.
Kilenc hónap alatt megtapasztalni, hogyan élnek a világ másik végén a magyarok – egészen különleges élmény. Látni, milyen erőfeszítéssel és mennyi szeretettel ápolják a magyarságukat, mennyire fontos számukra a gyökereikhez való ragaszkodás, megható és inspiráló is egyszerre. Nem könnyű dolog távol a hazától megőrizni a nyelvet, a hagyományokat, a mentalitást – de itt, Melbourne-ben újra és újra bebizonyosodott: nem lehetetlen. Sőt, néha úgy tűnt, mintha a távolság még erősebbé tenné a köteléket.
A cserkészcsapat, amelyhez csatlakozhattam, kicsi létszámmal működik, ám lelkesedésben, kitartásban és szeretetben felér bármelyik nagy közösséggel. Őszintén büszke vagyok rájuk: ahogyan hétről hétre jöttek, ahogy teljes szívvel dolgoztak, tanultak, éltek a cserkészszellem szerint, ez többet ér minden statisztikánál.
A cserkészet itt nem csupán egy program volt, hanem egy biztos pont, egy kis sziget, ahová belépve a gyerekek – és a felnőttek is – otthon lehettek. Egy hely, ahol magyar szóval, magyar szokásokkal, közösségi erővel vettük körbe egymást.
Természetesen rengeteg terv volt a fejünkben. Ahogy teltek a hónapok, egyre több ötlet született: mit csináljunk még, mit fejlesszünk, minek lenne itt helye. De kilenc hónap, bármilyen soknak is tűnik, mindig kevés. A valóság az, hogy a legjobb ötletek gyakran épp búcsúzáskor érkeznek meg. Talán majd legközelebb. Mert valami azt súgja: lesz még alkalmam visszatérni.
Ha valami miatt igazán hálás vagyok, az az emberek. Azok a gyerekek, akik kíváncsian, csillogó szemmel jöttek minden foglalkozásra. Azok a családok, akik szeretettel fogadtak, segítettek, támogattak. Azok a vezetők és társak, akik nélkül ez a kilenc hónap nem lehetett volna ennyire kerek és felejthetetlen. Őszintén érzem – és sokszor el is mondták – hogy nyomot hagytam bennük. De talán még ennél is fontosabb: ők is mély nyomot hagytak bennem. Minden mosoly, minden közös játék, minden apró siker, minden nehézség, amin együtt léptünk át – ezek mind hozzátettek valamit ahhoz, aki most innen hazafelé indul.
Lehet, hogy most fizikailag távol kerülünk egymástól, de a kapcsolat megmarad. És nemcsak hogy megmarad – ápolni fogjuk, mert érték, mert fontos, mert ritka. Ez egy olyan kötelék, amelyet nem mos el az idő, nem gyengít a távolság. Örök kötelék.
