A cserkészet egyik legszebb ajándéka az őrsi közösség. Egy olyan apró, bensőséges egység, ahol a gyerekek nem csak együtt játszanak vagy tanulnak — hanem lassan, észrevétlenül egy családdá válnak. Az őrs nem csupán egy szervezeti forma, hanem egy védőburok, egy hely, ahol fejlődni, hibázni, nevetni, sírni, erősödni lehet.
Amikor a lányok elkezdték a cserkészetet, még olyanok voltak, mint a kis sündisznók: óvatosak, kíváncsiak, néha félénkek, de mindegyikük szívében ott lapult egy aprócska szikra, ami csak arra várt, hogy valaki gondosan táplálja. Új volt minden: a szabályok, az énekek, a szertartások, maga a cserkészélet. De ami már az első pillanattól jelen volt, az a ragaszkodás. A gyerekek ösztönösen nyúltak egymás felé — a közös játékok, a foglalkozások, az éneklések, a sok kacagás lassan-lassan valami egészen különlegeset formált. Az őrsi szellem nem egyik napról a másikra születik. Hanem közös élményekből, összekacsintásokból, a “csak mi tudjuk” pillanatokból, a titkokból, és abból, hogy együtt mennek végig egy úton, egymást támogatva, erősítve.
Eljött az idő, amikor a Sündisznó őrs tagjai lassan kinőtték a gyermeki bizonytalanságot. Már nem csak követték a vezetőjüket — elkezdtek egymásra figyelni, felelősséget vállalni, kezdeményezni. A szemükben megjelent az elszántság és az a különleges fény, amit csak azok hordoznak, akik megértették, mit jelent cserkésznek lenni. A kis „sünik” lassan-lassan fiatal lányokká értek, akik már nem csak résztvevői, hanem alakítói is közösségüknek. És ebből a növekedésből született meg valami új, valami nőiesebb, elegánsabb, mélyebb és szimbolikusabb: a Lótusz őrs.
A lótusz a tisztaság, az erő és a felemelkedés szimbóluma. Olyan virág, amely a mélyből, a sárból tör elő, mégis makulátlanul tárja ki a szirmait a fény felé. Ez a jelképes átalakulás tökéletesen leírja azt a lelki utat, amit a lányok bejártak. A Lótusz őrs megalakulásával nem csak új név született, hanem egy új korszak is. Egy korszak, ahol a lányok már egymásból merítenek erőt, egymásért vállalnak felelősséget, együtt hozzák meg döntéseiket, és együtt őrzik azt az őrsi szellemet, amely évek alatt épült fel.
A köztük kialakult kapcsolat azonban sokkal több egyszerű barátságnál. Ez az őrsi szellem már mély, összefonódott, testvéri szeretet. Olyan szeretet, amely: megért, mielőtt szavakra lenne szükség, átölel, amikor valaki elbizonytalanodik, támogat, ha valaki gyengébb pillanatában széthullana, és ünnepel, amikor közös sikert élnek át. Az őrsi foglalkozások, az "ottalvós" esték, a közös nevetések, a balul elsült kis játékok, a hosszú tengerparti beszélgetések, a titkok, amiket csak ők ismernek — mind-mind újabb és újabb szálat szőttek közéjük. És ez a háló mostanra már nem egyszerűen barátság. Ez egy életre szóló kötelék.
Az őrsvezetői szerepem egyik legszebb ajándéka volt végignézni, ahogy ezek a kislányok megerősödtek, megnyíltak, és fiatal lányként már saját útjukat járják a cserkészetben. A Sündisznó őrs emléke örökké ott marad bennünk — egy kedves, játékos, összebújós, nevetéstől hangos korszak. A Lótusz őrs pedig már ennek a történetnek a következő, érettebb és szimbolikusabb fejezete. A köztük lévő szeretet pedig…nos, az nem nő ki, nem változik el, nem halványodik, csak mélyül, gazdagodik, és végigkíséri majd őket az életükön.
Mert aki egyszer őrstárs lett, az már örökre őrstárs marad.
