S hogy ez így is maradjon, ezért sokat kell tenni és imádkozni mindennap, és az embernek a saját érdekeit a közösség érdeke mögé kell helyeznie. Ez a jövő titka: ha egyek maradunk, akkor leszünk közösség.” Szabó Ernő linzi magyar lelkész szavai ezek. Szabó Ernő atya erdélyi szórványból érkezett a nyugati diaszpórába, volt tehát tapasztalata abban, miként lehet és kell a magyarságtudatot egyre szűkülő kisebbségi sorban is megőrizni.
„Mi magyarul élünk és magyarul fogunk meghalni”
Szabó Ernő atya 1964. április 29-én született a Kolozs megyei Désen, mélyen vallásos szülők második gyermekeként. Édesapja, id. Szabó Ernő (2005. március 2-án hunyt el) a ferences harmadik rend tagja volt, igaz magyar érzelmű ember. Családjának mindig azt mondta: „Mi magyarul élünk és magyarul fogunk meghalni.” 1956-ban vezetett vissza útja Zalaegerszegről Désre, a szekuritáté pedig, azzal vádolva, hogy Erdélyben tovább akarja szítani az ’56-os magyar forradalmat, visszaérkezése pillanatától mindvégig figyelte és üldözte. „Ennek jó bőven megittuk a levét” – utal a család emiatti gyötrelmeire Ernő atya. „Meg akarták tiltani édesapámnak, hogy templomba járjon és a gyermekeit templomba vigye, meg akarták tiltani neki azt, hogy higgyen. De erre az ő válasza az volt, hogy a mi családunk nem tud a Jóisten nélkül, hit nélkül, ima, templom és szentmise nélkül élni. És mi elmentünk a templomba, imádkoztunk és hittünk…” A családfőt gyakran bevitték – rendszerint éjszaka – a rendőrségre, és megverték, úgy, hogy a nyoma ne látszódjék (megvoltak erre a módszereik), de ő erről soha nem beszélt. „Csak halála előtt a betegágyán szólt nekem a történtekről. A kommunista diktatúra áldozata volt egy életen keresztül, de mártír lelkülettel megvédte a hitét, a magyarságát és a családját” – mondja édesapjáról Ernő atya.
Édesanyja, Hideg Mária Gyergyószentmiklóson született. A szülők kisgyermekeiket is rendszeresen elvitték a szentmisére. „Amikor bementünk a templomajtón, édesapám mindig azt mondta, hogy most a mennyországban vagyunk” – emlékszik vissza Ernő atya, s elmeséli azt is, hogy a legelső élménye az átváltoztatáskor a csilingelés volt, ami mély nyomot hagyott a lelkében. Otthon is imádkoztak, minden este egy órát. A négy gyermek a szülők ágya körül térdelt, mondták együtt a rózsafüzért s közben énekeltek. Az állandó ima a családban, a szentírásolvasás vasárnap délután egy égő gyertya mellett, édesanyja, édesapja, nagymamája összetett kezei megfogták a cseperedő Ernő lelkét. „Vallásosságom gyökerei a szülői házból erednek, az isteni kegyelem mellett a szülők voltak azok, akik ezt nekünk átadták” – tekint vissza az atya, s felidézi gyergyószentmiklósi nagymamája emlékét is. A kis növésű asszony kiment az udvaron játszó unokáihoz, öreg kezeiben a nagy Szentírással, kinyitotta, és olvasni kezdte: Jézus mondja, szeressétek egymást! „Pont ott nyílt ki! Nem fogom elfelejteni soha” – meséli Ernő atya.
A család vallásossága mellett a Désen működő ferencesek lelkülete és egyszerű élete irányította Ernő atyát a papi hivatás felé. Miután leérettségizett a dési Andrei Mureșanu Líceumban és Zilahon a kilenc hónapnyi sorkatonai szolgálatot is teljesítette, 1983. szeptember 17-én megkezdte tanulmányait a gyulafehérvári teológián. A kommunista rendszer utolsó évében, 1989. június 25-én szentelte pappá Jakab Antal püspök. Kápláni szolgálatát 1989 szeptemberében kezdte meg Nagyszebenben, nem sejtve, hogy alig három hónap elteltével, véres verejtékek árán egyszerre megváltozik minden körülötte… „December 18-án, amikor az állomás melletti kápolnából elindultam a városközpont felé, lövések hangját hallottam. Akkor kezdődött a forradalom. A téren felgyújtották az autókat, mindenki lőtt mindenkire, a rendőrség és a katonaság egymást lőtte. Nekem menni kellett akkor is az öregekhez és a betegekhez, és egy boltíves kapu alatt engem is majdnem meglőttek, de egy katona a földre rántott… A karácsonyi éjféli misén öten voltunk a templomban: az esperes, a sekrestyés, egy apáca, Jakabffy Tamás kántor és én. Így ünnepeltük Krisztus születését, közben kint lövöldöztek. Annyi halottat sosem láttam, mint akkor. Próbáltam a gyászoló családokat lelkileg kísérni. Nem volt egyszerű.”
„Az a gyermek magyarul nőjön fel”
Nagyszebenben a fiatal káplán hittanórájára a kezdeti csekély létszámhoz képest hamarosan százhúsz gyermek járt. „Nagy élmény volt nekem egy hatalmas teremben beszélni annyi fiatalnak” – emlékszik vissza Ernő atya. De más emlék is fűzi összesen öt és félévnyi nagyszebeni szolgálatához: ott tartózkodása alatt, 1993-ban elvállalta a Nagyszeben és vidéke című lap elindítását és felelős szerkesztői teendőit. Mint mondja, „egy rossz írógépen” írta a cikkeket, de szívesen tette, mert fontosnak tartotta ott a végeken, hogy a magyar nemzeti öntudatot a magyar iskola, az egyházi közösségek és a hivatalos érdekképviselet mellett a magyar újság által is elmélyítsék az emberekben. Ernő atya a mindennapi életben is próbálta a fiatal szülőket arra indítani, hogy gyermekeiket ne a tömbház melletti román iskolába írassák, hanem vigyék be a központba, hogy „az a gyermek magyarul nőjön fel”.
Ennyi törekvés, elért eredmény, lelki pasztoráció és több évnyi nagyszebeni, majd csíkszeredai pedagógiai munka után Ernő atyát 1999-ben Felső-Ausztriába, Linzbe vezette a gondviselés. „Linzben éppen szükség volt magyar lelkészre. Nekem nagyon fontos, hogy magyar lelkipásztori munkát is végezhessek. Nem tudnám elképzelni, hogy csak osztrák plébánián legyek” – mondja Ernő atya, aki Linzbe érkezése óta párhuzamosan látja el osztrák és magyar hívei szolgálatát. Linzben a magyar szentmiséket minden hónap első és harmadik (s ha van, akkor ötödik) vasárnapján ünneplik a Jó Pásztor-templomban, Welsben pedig a Szent István-templomban a hónap második és negyedik vasárnapján. A vallásgyakorlási aktivitás éppolyan, mint másutt: van egy törzsközösség, akik rendszeresen eljárnak a szentmisére, a nagyobb ünnepeken pedig olyanok is felkeresik az istenházát, akik máskor ezt kevéssé teszik. Ernő atyának a szentmise ünneplése mellett szívügye a családok és a betegek látogatása, a szentségek kiszolgáltatása és az emberekkel, a magyar szervezetekkel való szoros kapcsolattartás. Munkáját segíti az egyháztanács korábbi és jelenlegi világi elnöke, Fábián László mérnök és dr. Szabó Veronika fogorvos, valamint számos lelkes magyar híve.
– Ideérkezésemkor az Isteni Megváltóról Nevezett magyar Nővérek Senefeldestrasse 6. szám alatti házában, az épület Linzi Egyházmegye tulajdonában lévő részében működött a magyar katolikus lelkipásztori központ, s ugyanott tevékenykedett a kultúregyesület és a magyar gyermekek oktatását is ellátó cserkészet. Rövidesen lelkes magyar tanárnők segítségével a hétvégi magyar óvodát és iskolát is beindítottuk. Utólag is köszönöm a Margitos nővéreknek a magyar közösség részére nyújtott jelentős támogatásukat – hálálkodik Ernő atya.
„Áldozatos munkára van szükség”
Az egyháznak azóta is meghatározó a szerepe a felső-ausztriai magyarság életében, elsősorban azért, mert helyet ad a különböző szervezeteknek, csoportoknak. Így volt ez 2004 és 2012 között is, amikor – a Margitos nővérek házának az eladása után – a magyar lelkipásztori központ a püspöki gimnáziumba, a Petrinumba került, és így van azóta is, hogy 2012-ben onnan az épületrész tervezett átalakítása miatt Welsbe költözött.
– Nagyon fontos nekem, hogy a közösségeinknek legyen egy otthonuk, ahol találkozhatnak, tanulhatnak és taníthatnak, foglalkozásokat tarthatnak, előadásokat, programokat rendezhetnek. A Welsbe költözésünk hátránya, hogy a linziek közül néhányan elmaradtak s a hétvégi osztrák szentmiséim között a távolság miatt én sem tudok részt venni a magyar rendezvényeken, előnye viszont, hogy a welsieknek feléledt a közösségi életük – vázolja a helyzetet Ernő atya. Örömmel nyugtázza, hogy a welsi központban van előadóterem a kultúregyesület számára, tanterem a hétvégi magyar óvodának, iskolának és cserkészetnek. A tánccsoportok a linzi Szent Antal osztrák plébánia nagytermében próbálnak, ott működik a nemrég elindított táncház és ott tartják a közös gyűléseket is, amelyeken az egyes csoportok vezetői minden tervbe vett programot egyeztetnek egymással. Ez is mutatja, milyen harmonikus a kapcsolat a csoportok között. Ernő atya ezt „kiegészítő kapcsolatnak” nevezi, hiszen, mint mondja, amit a gyerekek megtanulnak az iskolában, azt elmélyítik a cserkészetben. Vagy: a mikulásünnepségen az ajándékcsomagokat a cserkészet biztosítja, a karácsonyi ünnepségen pedig a kultúregyesület.
A Hitünk és kultúránk című, évente kétszer megjelentetett egyházközségi értesítő is mutatja, Ernő atya milyen fontosnak tartja a nemzeti ünnepeinkről való megemlékezést is. Ezt korábban egy-egy a lelkipásztori központban tartott irodalmi előadás keretében tették, utóbb pedig összekapcsolják a szentmisével. Egyházi és nemzeti ünnepektől függetlenül is gyakori, hogy a szentmise után emlékműsorokat, könyvbemutatókat tartanak.
„Nem szabad elhagynunk a nemzeti ünnepeinket. Az összes nemzeti ünnepünket meg kell ünnepelnünk. És minden magyar ünnep minden magyarnak az ünnepe. Mindegy, hogy honnan érkeztünk ide, mi, magyarok minden nemzeti ünnepet megünneplünk. Mindegy, hogy az a történelmi esemény hol történt, Magyarországon, Erdélyben, Délvidéken, Felvidéken vagy Kárpátalján – magyarázza Ernő atya. – Nálunk nincs különbség magyarországiak, erdélyiek, felvidékiek, vajdaságiak és kárpátaljaiak között, itt egyetlenegy van: magyar. Mindegy, ki honnan érkezett, mi egyformák vagyunk. Nincs megkülönböztetés közöttünk sem származási hely, sem felekezeti hovatartozás szerint: magyarok vagyunk, testvérek, egy nemzet tagjai” – mondja Ernő atya, majd gondolatait így folytatja:
– Itt a végeken, miközben próbálunk beintegrálódni – és nem asszimilálódni! – az ausztriai társadalomba, igyekszünk megőrizni magyar nemzeti öntudatunkat, szép magyar nyelvünket, történelmünket, kultúránkat – hangsúlyozza Ernő atya, akinek a szentmiséi mindig a magyar himnusz eléneklésével zárulnak. – Közös munkával próbáljuk a magyarságtudatot a fiatalok lelkében táplálni, megszilárdítani és a második, harmadik, negyedik generációnak is átadni. Nagyon fontos cél ez számomra. Ezért itt most köszönetet mondok mindazoknak, akik megalapították a kultúregyesületet, a cserkészetet, a magyar iskolát és óvodát, a tánccsoportokat, a színjátszó kört, a magyar rádiót, és akik ezért a célért bármit is tettek vagy a jövőben tenni fognak. Köszönöm Vencser László atyának is mindazt, amit a magyarságért tesz, és köszönöm a Linzi Egyházmegye vezetésének is, hogy mindig számíthatunk a támogatására.
„Ahhoz, hogy az elért eredményeinket megőrizzük és törekvéseinket további siker koronázza, áldozatos munkára van szükség. Sokat kell tenni és imádkozni ezért mindennap, és az embernek a saját érdekeit a közösség érdeke mögé kell helyeznie” – állapítja meg Ernő atya, aki vég nélkül fáradozik azon, hogy a linzi magyar közösség továbbra is az elődei és az őáltala kitaposott úton haladjon tovább. „Ez a jövő titka: ha egyek maradunk, akkor leszünk közösség” – vallja, és szüntelenül azon dolgozik, hogy ez Felső-Ausztriában így is maradjon.
