Utam első állomása Las Vegasba, majd Los Angelesbe vezetett. Mondanom sem kell, hogy először adódott lehetőség, hogy Amerikában járhattam. A nagy, csillogó és hatalmas városokban az ember maga eltörpülni látszik, viszont a művészetek fantasztikusan nagy palettájának, és a természeti adottságoknak köszönhetően az ezernyi látványosság valóban magával ragadja az embert. Így minden lehetőséget megragadva haladtunk édesapám testvérével a következő látnivaló felé, ami a Getty Center volt a napsütötte Los Angelesben. A sosem alvó város most emberi arcát mutatta meg nekünk. A lenyűgöző modern épületegyüttes sok-sok kiállításnak ad otthont, pompás kertje pedig évente több ezer kíváncsi tekintetet vonz. A Manet festmények megtekintése előtt természetesen mi is kíváncsiak voltunk az épület teraszáról nyíló óceáni kilátásra.
Az óceán a széllel pedig ezúttal is tiszta levegőt hozott a nyüzsgő városra, miközben én egy mellettünk álló babakocsiban ülő barna szemű kisfiúra lettem figyelmes, aki éppen boldogan majszolta a kezében lévő sárgarépát. Persze nem tudtam megállni, és önkéntelenül rámosolyogtam és magyarul köszöntem neki. A következő pillanatban a gyermek anyukája ezt kérdezte tőlem: „Magyarok vagytok?„Mire én lelkesen: „Igen!” És ennek következtében már a beszélgetés legelején elkezdődött egy közvetlen és egy nyelvet beszélő kommunikáció a családdal. Hamarosan megjelent az apuka is a nagyobbik fiúval és bekapcsolódtak a beszélgetésbe. Az édesanya hamar megnyílt és elmesélte, hogy tanár és kutató a New Orleansi Egyetemen a férje pedig orosz származású és fizikus. Elmesélte, hogy a gyerekek immár három nyelven folyékonyan beszélnek, de ennek ellenére mennyire fontosnak tartja, hogy magyarul olvasson mesét esténként a kicsiknek. Lelkesen beszélt arról, hogy nemrég voltak bábszínházban, ahol a Misi Mókus kalandjait nézték meg, és hogy a kisebb gyermek kedvenc meséje a Bogyó és Babóca. Beszélgetésünk során elmondta mennyire szeretné, hogy a gyerekek magyar közösségbe is járhassanak, ahol még inkább fejlődhetne a magyar szókincsük, és barátokra is lelnének. Szabadkozva hozzátette, hogy a nagyobbik fia már nem tud annyira magyarul. Ennek ellenére a kisfiú szépen és választékosan elmesélte nekem milyen magyar sporttáborban volt a nyáron. Az édesanyát bátorítottam arra, hogy milyen jó, és értékes dolog, hogy ennyire odafigyel a magyar nyelvünk és kultúránk megőrzésére. Ez egy olyan értékes pillanat volt, amely túlszárnyalt minden kívülről érkező impulzust, és további gondolatokat indított el bennem, mekkora értékek hordozói is vagyunk.
Karácsony közeledtével bepillanthattam a zsidó kultúrába is, és részt vehettem egy igazi Hanukkah vacsorán és a kilencágú gyertyatartó, a hanukia első gyertyájának meggyújtásában. Érdekes beszélgetésekben lehetett részem. Úgy érzem, a régi történelmi leckéken túl a valódi, fontos üzenet és a hangsúly itt is a magyarok összetartásán, összetartozásán és hagyományaik megélésén, továbbadásán van. Láthattam az ünnep valódi lényegiségét, a szeretetet.
Utazásom következő állomása Vancouver volt, ahol december 24-én családunk barátaival élhettem meg ezt a csodás ünnepet. A két család erdélyi múltja, a régre visszatekintő közös gyermekkori emlékeknek és az együtt megélt jó élményeknek köszönhetően azt éreztem: itthon vagyok, megérkeztem. A négygyermekes Orbán család asztalán jellegzetes magyar ételektől roskadozott a karácsonyi asztal, s miután meghívtuk Jézust az asztalunkhoz, olyan ételeket kóstolhattam meg, mint a töltött káposzta, a sajtos-tejfölös puliszka, vinyete (vineté) padlizsánkrém. A karácsonyi hangulatot a közös családi zenélés tette emelkedetté. Az est fénypontja az éjféli szentmise volt, amelyet magyarul hallgathattam meg Lakatos Dénes katolikus plébános celebrálásában. A Magyarok Nagyasszonya Egyházközösség tagjai ezen az ünnepnapon is nagy számban voltak jelen a szolid és a maga nemében letisztultan szép templomban. A közösségnek jó néhány fiatal tagja is van, ami külön öröm volt számomra, mert ez azt jelenti, hogy a diaszpórában élő magyarok életében is ugyanannyira fontos szerepet tölt be hitük megélése, a keresztény szellemben való élet és nevelés, mint akár a Magyarországon élő, az Isten hitet fontosnak tartó magyarok számára. Karácsony másnapján a szívemhez oly közel álló református templomba mehettem el istentiszteletre, ahol Szamosközi László és Szigeti Miklós meleg szívvel fogadtak. Az úrvacsorával egybekötött istentisztelet érdekes és korhű elemekkel volt átadva a gyülekezet számára, akik nagy érdeklődéssel hallgatták a lelkipásztorok szavait. Az igehirdetést követően szeretetvendégségre is sor került, ahol lehetőségem nyílt röviden beszélgetni a gyülekezet tagjaival, így arra is adódott lehetőség, hogy Szigeti Miklós lelkipásztor felesége, Szigeti Márta üdvözletét küldje a Kitcheneri Református Egyház közösségnek és az ott szolgálatot teljesítő Szatmári Ferenc lelkipásztornak. Hálás vagyok mindezekért az értékes találkozásokért, amely összeköti a magyarokat a nagyvilágban.
Utazásom végéhez közeledve a Van Dusen nevű, karácsonyi fényekben tündöklő botanikus kertben sétálgatva szintén magyar szóra lettem figyelmes, így bátorkodtam megszólítani egy magyar édesanyát és családját, akik még csak két éve élnek itt Vancouverben. Legkisebbik lányuk a Virág nevet kapta, ami megmosolyogtatta a szívemet. A világ különböző részein éltek már, mégis a szülők magyarul beszélnek egymással és a gyerekekkel így őrizve szép magyar nyelvünket és örökségünket egyaránt. Beszélgetésünk során lehetőségem nyílt meghívni őket a vancouveri magyar közösségbe, ahol a gyerekeknek még több lehetőségük nyílik majd, hogy megélhessék magyarságukat.
Azt hiszem, utazásom tanulságos volt, hiszen távoli országokban, más vallások és kultúrák között mi magyarok bárhol is éljünk, a nagyvilágban összetartozunk, egy nyelvet beszélünk, és egy feladatunk van, hogy ezt a lángot a szívünkben védjük, őrizzük, és tovább adjuk a jövő nemzedékének!
