A nevem Francesco Wittorio Kovács. A szüleim magyarok, de miután kivándoroltak Olaszországba, én Abbáziában születtem 1929. február 11-én. Az évek múlnak, nemrég töltöttem a 88-at, és úgy tartottam meg a nevemet, mint Francesco Wittorio Kovács, magyarul Kovács Ferenc Győző.
De most a Francesco-t használod, ugye?
Igen, állandóan azt használom, és az olaszoknak is az orrára kötöttem, hogy én dupla v-vel írom a Wittorio-t – pedig Olaszországban nincs dupla v. Így aztán, különleges lettem!
Mikor két és fél éves voltam, édesapám nagyon megbetegedett, és rövidesen meg is halt. Miután édesanyám özvegy maradt, elvitt bennünket Magyarországra, és az ő két nővére vett bennünket szárnyai alá. Ők gondoztak, ők gondoskodtak arról, hogy iskolába járjunk, naponta ételt kapjunk, és fedél legyen a fejünk fölött. Ott kezdtük meg a négy éves alapiskolát, s utána a gimnáziumot. Én a Révai Miklós Gimnáziumban tanultam, és mikor a II. világháború kitört, a bátyámmal együtt partizánoknak álltunk. A különleges hadosztálynál kaptunk kiképzést, többek között oroszok elleni kémkedés, szabotázs volt a feladatunk. Mikor Magyarországot elfoglalták az oroszok, bennünket egy csoport Ausztriába vitt, és mikor a háborúnak vége lett, az oroszok repülőn röpcédulákat dobtak le, amelyben felhívták a bujkáló katonaság figyelmét, hogy amennyiben negyvennyolc órán belül jelentkezünk, kapunk egy okmányt, és minden további nélkül hazamehetünk.
Elindultunk a Masenberg hegycsoportról, le a magyar határig, Sorokpolányig. Ott az oroszok elkaptak bennünket, bedobtak egy úgynevezett ideiglenes fogolytáborba, s ott voltunk egy egész álló hónapig – kissé tovább is, mint egy hónap. Egy nemzetközi vöröskereszt-csoport (franciák, angolok, amerikaiak, oroszok) jött értünk, és kihoztak bennünket, 18 éven aluliakat, akik még nem voltunk katonakötelesek. Kaptunk egy okmányt, és azzal tudtam hazamenni Győrbe. Miután hazaértem, arra gondoltam, hogy szeptemberben folytatom a tanulmányaimat, megint iskolába megyek. De augusztus 22-én ez az álom szertefoszlott. Két orosz katona jött a lakásra, rendőrökkel együtt, letartóztattak és bevittek a győri rendőrségre, onnan pedig Budapestre. Ott kezdődött a kálváriám. 16 éves voltam akkor.
Azt mondták, csak három napra visznek. Azt mondták a keresztszüleimnek, hogy ne aggódjanak, csak három napra megyünk Budapestre kihallgatásra, okmányokat ellenőrizni, s utána jöhetek haza, folytathatom az iskolát. A három napból… kilenc év lett! Fogolytáborokban, Oroszországban. S kilenc év után – Sztálin halálát követően – engedtek csak el.
Mi adott neked erőt, hogy túléld ezt a borzalmat?
Gyermekkoromban, mikor gimnazista voltam, reggelenként a Karmelita templomba jártunk a bátyámmal, mint ministránsok. A katolikus hit tehát már gyerekkorom óta kísér, még ha nem is járom a templomot minden héten, hogy a térdemet lekoptassam, de azért bízok egy Istenben. Bízok abban, hogy valaki van odafönn, akinek köszönhetem, hogy visszahozott engem az életbe.
Kilenc év rengeteg idő egy fiatal életében. Hogyan emlékszel vissza a szabadulásra?
Sztalin halála után kaptunk amnesztiát, s miután én olasz állampolgárként voltam kint, így azt kérdezték, – „Milyen állampolgár vagy?” Mondom: – „Olasz!” Nem mondtam, hogy magyar – „Hova mész vissza?” – kérdezték. Mondom: – „Fiume, Olaszország.” Ő se tudta, én se tudtam, hogy nem volt többé Fiume, hanem Rijeka volt, és már Jugoszláviához tartozott. Így aztán az olasz katonákkal együtt – ők tizenheten, én a tizennyolcadik, mint fél olasz – jöttem vissza.
Mikor az oroszok összegyűjtettek bennünket, először elvittek Moszkva fölé, Rybinskbe, s később onnan indultunk vissza. Az oroszok tizenegy hadifoglyot választottak ki közülünk, és elindultak velünk hazafelé. Minket pedig vittek le Kijevbe, Ukrajnába. Az olasz őrnagy azt mondta nekünk, hogy eszünkbe se jusson nélkülük leszállni a vonatról! – „Addig, míg ti nem vagytok velünk együtt, bárhova visznek bennünket, mi nem fogunk hazamenni, hanem visszajövünk!” – mondta. Így is volt! Őket ugyan elvitték Budapestig, s Budapestre jött az olasz konzulátus, hogy átvegye ezeket a foglyokat, de ők nem feledkeztek el rólunk, elmondták, hogy mi nem csak tizenegyen vagyunk, hanem tizennyolcan, még vannak odakinn. Akkor őket visszavitték Budapestről Kijevre, s ott voltunk mind a tizennyolcan Kijevben egész decemberben, majd január 11-én vonatra tettek bennünket, és együtt jöttünk Magyarországon keresztül Bécsbe, és Bécsből Udinébe. Odajött át édesanyám, ott találkoztunk újra először 14 év után.
Eszembe jut egy érdekes eset, mikor Munkácsnál bejöttünk a magyar határon keresztül, és mentünk Budapest felé. Az egyik fülkében magyar tisztek ültek és zsugáztak, kártyáztak, én pedig – nálam volt ez a vattás pufajka kabátom – odaszóltam hozzájuk: –„Zdrászvutye, tovaris!” Rám néztek, azt hitték, hogy orosz vagyok. Mondtam nekik, vegyék meg a kabátomat, mert szeretnék egy kis magyar pénzhez jutni, hogy vegyek bort, Tokajit! Ezek összenéztek és azt mondták: – „Tudjátok mit, gyerekek, gyerünk, adakozzunk! Majd megmondja ez odakint, hogy milyen gavallérok a magyar tisztek!” Alig tudtam megállni nevetés nélkül! De aztán összegyülekeztek, nagyon szépen adakoztak, s megköszöntem: – „Szpaszibabolsoj!” Miután kimentem a fülkéből, azt mondtam az olasz barátaimnak, hogy itt van egy kis magyar pénz, vehetünk bort, ha megállunk Budapesten. Hát nagyon örültek neki, mindenki azt kérdezte, hogyan csináltam. Mondtam, hát ugye, az ember feltalálja magát.
Aztán mikor Budapestről elindultunk Győr felé, Bécsbe, két jó harcsabajszos, öreg vasutast pillantottam meg, s rájuk szóltam oroszul: – „Zdrászvutye, tovaris!” Rám néznek, s azt mondja az egyik a másiknak a bajsza alatt: – „Te, a szentségit, ez nem orosz!” De azért tartottam magamat, nem nevettem el magam. Gondoltam, valamiképpen levelet fogok küldeni velük a rokonaimhoz Győrbe. Hírt akartam adni magamról, hogy élek, és jövök vissza a fogságból. Mikor már mentünk a vonaton, azt mondja az egyik a másiknak: – „Várjál, majd én kibabrálok ezzel!” Hát akkor már nem tudtam megállni, és magyarul azt mondtam: – „…és, ha én babrálok ki magukkal?” Hát majdnem összekakálták magukat! (nevet) S akkor mondtam: – „Ne féljenek uraim, nem mertem megszólalni, mert nem tudtam, hogy megbízhatok-e magukba vagy sem?”– „Amit akar, csak mondja meg, megcsinálunk bármit!” Tudták, hogy Szibériából jöttünk, s foglyok voltunk. Akkor átadtam nekik egy levelet, melyet már előzőleg megírtam, és kértem őket, vigyék el Győrbe a rokonaimnak (Hédervári út 15. szám alá). Mondják meg, hogy saját szemükkel láttak engem a vonaton, tehát élek, és megyek édesanyámhoz Olaszországba – akkor még nem tudtam, hogy az már akkor Jugoszlávia volt. Ők megígérték, hogy eljuttatják a levelet, és meg is csinálták! Mikor Olaszországban voltam – Udine városában –, akkor kaptam választ Győrből, hogy megkapták a hírt. Írták a keresztszüleim, hogy reggel 5 órakor valaki zörgetett az ablakon. Keresztapám odamegy, felhúzza a rolót, és azt mondja: – „Ides! Rendőrök vannak itt!” Azt mondja keresztanyám: – „Te bolond, ezek nem rendőrök, hisz látod, vasutasok!” A gombokon látták, és kinyitották az ablakot. Azt mondta a két vasutas: – „A legjobb hírrel jövünk. Francesco él, most jön haza!” Keresztapám úgy megörült a hírnek, hogy puszta kézzel behúzta őket az ablakon keresztül, s mindjárt ment, levágott egy kis malacot, hogy húst pakoljon nekik, köszönetképp hogy elhozták a levelet. Istennek a keze van ebben is. Mert mikor a levelet kaptam Győrből, akkor tudtam meg, hogy mikor a mi vonatunk beérkezett Budapestről (este kilenc óra felé), tíz perccel előtte az egész család kint volt az állomáson – egy nagybátyámat kísérték ki, aki ment vissza Pestre. Hogyha a mi vonatunk tíz perccel korábban fut be, akkor leugrottam volna, és akkor ma nem élek! Mert az ’56-os forradalomban adtam volna vissza az életemet azért a kilenc évért. De a Jóisten keze van benne, hogy életbe tartott!
Nincsenek véletlenek, ugye?
Nincsenek, úgyhogy csoda történt!
Az eredeti cikket a Svédországban megjelenő Híradó XXXVI. évf. 142. száma közölte. A cikk megírásában segítségünkre volt a Híradó felelős szerkesztője Bitay Erzsébet.
A beszélgetés második részét Sándor István ösztöndíjas oldalán olvashatják.
