Az Úton a Cél felé
A programnak otthont adó Müncheni Magyar Katolikus Misszió felülmúlhatatlan szakértelemmel előkészített nagytermében május 25-én harminc fő foglalt helyet. A technikai beállítások után ideje volt „becsöngetni”. A résztvevőket egybehívó hangokat Demjén Ferenc Bergendy-s klasszikus nótája, az Iskolatáska szolgáltatta. A nyitóbeszédet Dr. K. Lengyel Zsolt, a BMI igazgatója tartotta, azonnal megteremtve a kellemes, családias hangulatot, ami aztán az egész programot uralta. Eme rövid felvezető után, amelyben elhangzott, hogy miért is gyűltünk össze és miről lesz szó, Martonosi Adrienn, a Nürnbergi Magyar Iskola és Óvoda egykori tanára érkezett első előadóként. A jelenleg Budapesten oktatási tanácsadóként és tananyagfejlesztőként munkálkodó pedagógus témája a hétvégi magyar iskolák egyik nagy dilemmája, a tankönyvírás volt.
„A kaland vár téged, vagy te a kalandot?” – szólt a figyelemfelkeltő felvezetés. Mi a célja egy hétvégi iskolának tulajdonképpen? A kérdés minden jelenlévő számára egyértelmű volt: készítsük fel külföldön is a magyar gyerekeket, hogy elsajátíthassák kultúrájukat, anyanyelvüket, hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt. Nem elhanyagolhatóak a kivezető bizonyítvány, az ECL nyelvvizsga követelményei, illetve az a lehetőség, hogy a diák olyan tudásra tegyen szert, amellyel egy esetleges hazaköltözést követően integrálódhat a magyaroroszági iskolarendszerbe. Tudja használni – főleg szóban – a nyelvtani szerkezeteket, tudjon szövegeket olvasni és értelmezni, tudjon összefüggően beszélni a magyar hagyományokról, kultúráról. A cél tehát tiszta. De milyen út vezet a célhoz? Martonosi Adrienn előadásában ennek az útnak a keresése volt terítéken.
Fontos elérni, hogy a gyermek szeressen a hétvégi iskolába járni, hogy felkeljen akár szombat reggel, és bemenjen tanulni. De miért tenné meg mindezt? Azért, hogy majd nyelvvizsgázhasson? Nem valószínű. Az út első lépése: megtalálni a gyerekek motivációját, és lelkesíteni őket. Ha megkérdezzük tanulóinkat, figyelünk rájuk, ők maguk is elmondják nekünk, miért szeretnek a hétvégi iskolába járni. Hamar kiderül, hogy a tanárnak hatalmas felelőssége van. Ő az, aki a foglalkozást tartja, ő dicsér, ő lelkesít. Az ő munkája kezdi formálni a közösséget, megteremti a húzóerőt, ő ébreszt tudásvágyat a diákokban, akik ezen felbuzdulva később már egymást is képesek lelkesíteni. De miként zsúfolja bele a tanár az órába a motivációt, a tananyagot, kultúrát, irodalmat, nyelvtant, szórakozást? Miként tud felelősségének tudatában foglalkozást felépíteni, ha nincs megfelelő tankönyv, amely a segítségére lehetne? Tankönyv hiányában a hétvégi iskolák pedagógusai bizony napokon át készülnek egy-egy heti vagy kétheti másfél vagy három órás foglalkozásra. Ideális esetben mindenkinek van otthon fénymásolója, nyomtatója, és vannak különböző szakkönyvei. De vajon idomul-e az összevadászható anyag az adott tanulócsoporthoz? Közel sem biztos, hogy a hétvégi iskolák diákjai alapkészségeikben egy csoporton belül egy szinten állnak. Emellett számolni kell a gyorsuló világnak köszönhető igényekkel: a tudás nagyon könnyen elérhető manapság az interneten keresztül. Ha valamire választ szeretnénk találni, csak beírjuk a keresőbe a kérdésünket. Milyen könyv, folyóirat vagy online oldal halmaza tudná a hétvégi iskolák tanárainak megadni az effajta gyors tudásvágyat kielégítő segítséget? Mert bizony hatalmas a különbség a magyarországi magyartanulás, a magyar mint idegennyelv tanulás és a hétvégi iskolákban zajló oktatás között, így az oda született segédanyagok, bár felhasználhatók, nem nyújtanak maximális lefedettséget.
Nem számoltunk még mindezeken az alapvető szempontokon kívül a gyerekek belsőbb igényeivel: fontos, hogy érdekelje, amit tanul. Ha a nyelvtan unalmas, a történelem viszont nem, ha a versek érthetetlenek, a dalszövegek viszont nem, akkor ezekhez az igényekhez kell alkalmazkodni, hogy fenntartsuk az érdeklődést. Nem csupán a tanításhoz használható tankönyvre van ezek szerint szükség. A nem homogén osztályok és csoportok oktatásához állandóan formálható online tanyanyag, ötlettár-adatbázis, munkafüzet, módszertan és nem utolsó sorban tanterv szükséges. Egy olyan átfogó tankönyv vagy tankönyvcsalád hiányzik ebből a fajta oktatásból, amely egyszerűen érthető, tanulható, megfelel a köznyelvi formáknak, tematikus és, korán sem legutolsó sorban, képes a differenciálásra. És ez bizony nem lesz egyszerű feladat mindazoknak, akik a megtervezésére vállalkoznak. A BMI tanári csapata egyöntetűen egyetértett abban, hogy mindannyiuknak segítséget kell nyújtaniuk ebben, mindenki bele fogja hát tenni a saját ötleteit, módszereit, hogy összeállhasson a régóta sóvárgott segédanyag. De mi alapján tudnak munkálkodni az oktatók? Mi mutat irányt például egy frissen érkezett tanárnak, mi ad keretet az oktatásnak a bajorországi magyar iskolák szövetségében? Ez nem más, mint a következő előadás témája: a kerettanterv.
Maxim Katalin, a BMI regensburgi tagiskolájának tanára. Prezentációja a BMI már meglévő tantervének az aktualizálásáról szólt. Hiszen, mint mindennek és mindenkinek, az oktatásnak is haladnia kell a korral, igazodni a felmerülő új igényekhez, megvitatni az új ötleteket. A kerettanterv olyan, mint a kalózok esküje: nem törvény, csak afféle útmutató. És ez lényeges. Fontos az iránymutatás, fontos a keret megadása, de az is fontos, hogy a tanár maga ismeri a csoportját, ő tudja, hogy náluk mi miként válik be. Ha a módszer, ami eredményre vezeti az adott diákokat nem egyezik a tanterv minden részletével, senki nem fogja az oktatót megkövezni miatta. Ám ennek ellenére mégsem árt, ha tudjuk, mik a lehetőségeink és ötleteket gyűjthetünk témára és módszerre. A tanterv frissítési paraméterei tartalmazzák többek között a Balassi-füzetek használati ajánlatait, tantárgyak felosztását és vegyítési ötleteit, szövegalkotási és szövegértési témákat. A Nemzetpolitikai Államtitkárság javaslatait és amellett az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet kifejezetten magyarországi oktatásra vonatkozó tananyag-ötleteit felhasználva az aktualizálás foglalkozik a hazaköltöző diákok igényeivel, számba veszi a visszatelepüléshez szükséges elsajátítandó ismereteket. A kerettanterv-frissítéshez elengedhetetlen, hogy a mostani keret és a felsorolt tanácsok alapján a BMI tanári kara együtt ötleteljen, közösen dolgozza ki, hogy ezeknek a hétvégi iskoláknak, azon belül is a diákoknak, legyenek akár kicsik, akár nagyok, mi a legjobb.
A tanulmányi nap második felében a könnyedebb, de nem kevésbé szakmai témákra került a sor. „Nekem ez nagyon bevált! Ötletek, jó gyakorlatok” témában három előadó szerepelt. Az első Ivanova Johanna, a müncheni tagiskola, a Hétvégi Magyar Iskola és Óvoda pedagógusa volt, aki a minden évben megrendezett győri Nyugati magyar tanár- és óvodai képzésről, a külföldön dolgozó pedagógusok konferenciájáról tartott bemutatót. Mindenek előtt rövid ismertetőt közölt magáról a programról, majd rátért az ott megtanult, elsajátított játékos tanulási módszerek átadására. Fél órában sokféle, különböző készségfejlesztésre alkalmas játékot mutatott az egybegyűlteknek, akik ezeket hatalmas lelkesedéssel fogadták. Csak, hogy párat említsek: az online egyénire szerkeszthető Dobble, az élő memória, élő dominó vagy a klasszikus „Ki, kivel, hol, mikor, mit csinál?” Ezeknek a játékoknak nem csupán közösségépítő erejük van, hiszen a gyermekek játszva, szórakozva fejleszthetik olvasás- és íráskészségüket, tanulhatják a nyelvtant vagy megismerhetnek magyar történelmi helyszíneket. Az ember pedig sosem nő fel… – így mindenki sajnálta, amikor elfogytak a játékok. Habár a legkevésbé sem volt érdektelen a következő előadásblokk sem: Kötelező irodalom OTThonról ITThonra – A János vitéz a Regensburgi Konzuli Magyar Iskolában. Ebben a prezentációban Maxim Katalin kolléganőm és jómagam mutattuk be módszerünket, hogy miként ismertettük és szerettettük meg diákjainkkal Petőfi Sándor elbeszélő költeményét.
Maxim Katalin második bemutatójával bizonyította, amit az elsőben állított: nem ördögtől való, hogy a hétvégi iskolás gyerekek megismerjenek bizonyos Magyarországon kötelezőnek számító irodalmi műveket. Fontos azonban itt megjegyezni, hogy a Regensburgi Konzuli Magyar Iskola és Óvoda nagycsoportja, amelyben létrejött a program, szerencsés helyzetben részesíti az oktatóját, hiszen egy teljesen homogén csoportról van szó, ahol mindenki nagyjából egykorú, kis döccenőkkel az olvasás és írás is egyformán megy nekik, képesek együtt gondolkodni. Egy ilyen csoportban bizony nem lehetetlen a kötelező irodalom adaptálása, ám még így sem egyszerű. De akkor miként lehetséges? Maxim Katalin előadása pontosan erre a kérdésre ad választ. Részletesen kifejtette az ő módszerét, a feladat időigényét, előkészületeit, az utat és az eredményt, amely szerint átértelmezett irodalomterápiával, zenével, kreativitással élménnyé válhat a tanulás. És az átélt élmény az, amit soha nem felejt el az ember. Ennek további mélyítésében nyújt segítséget a drámapedagógia, drámajáték, ami ebben az évben szintén új színt hozott a regensburgi magyar konzuli iskolások életébe.
Az OTThonról ITThonra témakör második előadása volt a drámajáték: az, hogy milyen módon készült színdarab a János vitézből a hétvégi iskolában. Prezentációm első felében ismertettem, mi is az a drámapedagógia és a drámajáték. Nem azért, mert ez a témakör bárki számára új lett volna abban a pedagógus közegben. Hanem azért, hogy bemutassam, honnan érkeztem én, milyen alapokat, milyen stílust és módszert hoztam magammal otthonról a Regensburgi Konzuli Magyar Iskolába. Érzékeltettem, miért fontos a fiktív, biztonságos világban való szabad játék a fejlődő gyerekek életében. A bevezetőből a téma okán nem maradhatott ki Kaposi László, a Magyar Drámapedagógiai Társaság alapító elnökségi tagja, így felidéztem gondolatainak egy részletét a drámajátékról: „A dráma olyan csoportos játéktevékenység, amelynek során a résztvevők képzeletbeli világot építenek fel, majd ebbe a képzeletbeli világba szereplőként vonódnak be. A fiktív világon belül ugyanakkor valós problémákkal találkoznak, s ezekből a találkozásokból valós tudásra és tapasztalatra tesznek szert.” Ezen a vonalon haladva szűkítettem tovább a témát, gondolatomat a győri színjátszás történetével folytattam, a beszélgetésbe invitálva ezzel gyökereimet, tanulmányaimat, tapasztalataimat. Győrben külön kultusza van a drámajátéknak, ami az 1980-as, 1990-es évek óta egyre feljebb tört. A felnőtt, gyermek- és diákszínjátszó csoportokat különleges összetartozás-érzés formálja ott egybe, amely érzés minden közös rendezvényen családias hangulatot teremt. Édesapám, Wenczel Imre, a győri Révai Miklós Gimnázium színköreinek megálmodója az, akinek köszönhető, hogy megszületett bennem az alapfilozófia, ami már gyerekkoromban is kísért az utamon. És ami azóta, hála neki, a rendezőimnek és a csoportoknak, amelyeknek tagja lehettem, valamint a regensburgi magyar iskolának, kiteljesedhetett bennem. Hogy a közös játék, a csoport, a közönség és az együtt bezsebelt taps az, ami formálja a játszót, vezeti őt útja során. Akinek neadj’ Isten nincs sikere vagy önbizalma a valóságos életben, nem képes kiteljesedni, szürke egérnek érzi magát, annak tökéletes a drámajáték. Egy elképzelt világba fiktív szereplőként érkezve, kilépve saját magunkból, egy másik személy álcáját felvéve megfigyelhetően nagymértékben oldódnak a gátlásaink, hiszen a képzelt személy felé kevésbé szigorúak az elvárásaink, mint önmagunk felé lennének hasonló helyzetben. A színjátszó megadja nekünk a lehetőséget, hogy mások is lehessünk önmagunkon kívül. A drámajátékban a hétvégi iskolás diák is gondolkodva tanul. Úgy tapasztalja meg, sajátítja el a valóságos élethez is szükséges társas kommunikációt, hogy észre sem veszi, hiszen közben jól érzi magát. És ami nagyon fontos a kötelező irodalom hétvégi iskolai adaptálásának a témájában: a játék közben megélt dolgok örökre megmaradnak a gyerekekben, s tapasztalattá, tudássá formálódnak. Ez a kulcsa annak, hogy miként lehet élménnyé tenni a foglalkozásokat, hogy olyan tudást adhassunk át, amely nemcsak a következő dolgozatig vagy vizsgáig marad meg a diákokban, hanem akár egész életüket is végigkíséri, mint szép élmény.
A Regensburgi Konzuli Magyar Iskolában kiküldetésem mind a kilenc hónapját felölelte a cél, hogy egy sor idegen gyerekkel az év végén előadást mutassunk be. Ez természetesen nem működhetett volna anélkül, hogy az első félévet „végigbohóckodjuk”, hiszen ez az időszak volt az, amelyben abból a csapat idegenből csoporttá váltunk. Rengeteg különböző csoportdinamikai játék, hangjáték, mozgásos és koncentrációs feladat, valamint szituációs játék vezetett el addig, hogy elkezdhettünk dolgozni egy saját előadáson. Ehhez természetesen nem volt elég megállapítani, hogy az a darab a János vitéz lesz, kiosztani a szerepeket és megtanulni Petőfi sorait. Ahhoz, hogy a gyerekek számára élvezhető legyen mindez, közel kellett vinni hozzájuk a történetet. Még annál is közelebb, mint amit irodalomterápiával Maxim Katalin kolléganő elért náluk. Hagytam, hogy ők formálják maguknak a jeleneteket, benne legyenek az ötleteik és belevigyék a saját stílusukat, nem elhanyagolva mindeközben a költőt sem. Így szabták szép lassan magukra a darabot, és mindez egy tökéletesen egyéni szövegkönyvet, végül pedig sajátos műsort eredményezett. Lépésről lépésre nyelvileg és memóriában is fejlődtek, hiszen úgy, hogy már volt miért, még az eredeti szövegeket is megtanulták. Az élménypedagógia pedig ismét bebizonyította sikerességét. Mert ezek a gyerekek még évek múltán is képesek lesznek idézni a János vitézből, azt pedig, hogy színdarabot csináltak belőle, életük végéig emlegetni fogják.
Így zajlott tehát a BMI 2019-es Tanulmányi Napja Münchenben. Összességében elmondható, hogy sikerült elérni a célt, amiért egybegyűlt a tanári kar. Körvonalazódni kezdtek az újabb feladatok, jövőbeli események. Kellemes és hasznos napot tölthettünk így együtt, és, bár én lassan elhagyom becses körüket, ezt a tapasztalatot magammal viszem. Továbbra is hangsúlyozott köszönet illeti a helyszínt, a szervezőket, az előadókat és mindenkit, aki fizikailag vagy lélekben ott volt. Csak így tovább, Bajoroszági Magyar Iskola!
