Számomra magyarnak lenni mindig egyértelmű, természetes, belülről fakadó érzés volt. Észre sem vettem, ahogy magyarrá válok. Mindig büszkeséggel töltött el az ország, s amikor azt mondom „Kárpát-medence”, a biztonság és szépség jut eszembe, a népet tépő balsors és gyarlóság ellenére.

A kultúrát a családomban mindig jelen levő irodalmon, és a népmese és versmondó versenyeken keresztül szívtam magamba. 2001-től a szigetközi Csutora (akkoriban Lippentő) Hagyományápoló Együttes tagja voltam, ahol a magyar néptánc és népzene vált számomra fontossá. 2010-ben a győri Révai Miklós Gimnázium Színköréhez csatlakoztam. Kedvencet választani a két tevékenység közül nem tudnék, mindegyikre szívesen gondolok vissza. Meghatározták az életemet. A néptánccsoport közelebb vitt a saját és – a nemzetközi versenyeken keresztül – más népek kultúrájához, a színjátszás emberbarátivá tett, és megtapasztalhattam, amit oly sokan előttem: amikor egy közös cél lebeg a szemünk előtt, mind eggyé válunk.

A győri Bartók Béla Ének-Zenei Általános Iskolából indulva, ahol a zene és a Kodály-módszer segítségével a közös éneklés hatalmát éreztem meg, a Kazinczy Ferenc Gimnáziumba kerültem. Anyanyelvi némettanáromat figyelve sejtettem meg, hogy anyanyelvemet és hazám történetét tanítani mennyire felemelő érzés. A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Magyar Mint Idegen Nyelv tanszékén sajátítottam el az óhajtott pedagógiai pálya alapjait, melyet most, a Kőrösi Csoma Sándor Programnak hála, Németországban kezdhetek kamatoztatni. Nagy reményekkel nézek a jövő elé. Izgalommal telve várom, hogy csatlakozzak a kint élő magyarok kultúrköréhez, segítsem őket abban, hogy külföldön is ápolhassák, „elérhessék” magyarságukat, úton „A teljesség felé”.