1956. október. 22.
Délután, lelkendezve sietett hozzánk elsőéves, műegyetemista öcsém Budáról Pestre, hogy elújságolja a Műegyetem aulájában kezdődő nagygyűlést. Egy, kettő, három és máris úton voltunk Buda felé. Az aula már csurig volt diákokkal és érdeklődőkkel, több ezren lehettünk. Mindenkiben érezhető volt a várakozás öröme és a cselekedni-vágyás láza. Este 11 órakor már készen voltunk a 14 ponttal, ami lényegileg ugyanaz volt, mint amit később a 16 pont tartalmazott. A másnapi, államilag is jóváhagyott, első, szabad (nem kommunisták által választott) demonstrációra is készültünk. A levert lengyelországi, poznani tüntetést akartuk támogatni. „Fegyelem, összetartás, békés felvonulás” - ez lett mindnyájunknak nagyon erősen a figyelmébe ajánlva ezen az estén. A 14 pontot nem tudtuk helyben stencilezni: a rektor nem merte ezt engedélyezni. Viszont, a jelenlévő „Szabad Ifjúság” (kommunista újság) szerkesztőségi tagjai közölték, hogy náluk, a szerkesztőségben lestencilezhetjük a röplapokat. Éjszaka 12 óra körül már az ő nyomdájukban voltam a Rákóczi út, és a Nagy-körút sarkán egy pár műegyetemistával, és stencileztünk. Elmondtam közben, hogy az orvosi egyetem negyedévén, még mindig a DISZ (kommunista ifjúsági szövetség) az úr!
„Szívesen segítünk, ha szükség van ránk”, mondták a fiúk.
„Reggeltől kezdve már magyar kokárda lesz a kabátunkra tűzve!”
Közben elkészült egy megfelelő mennyiségű röplap. Ezeket hónom alá véve elköszöntem tőlük. Éjjel 2 és-3 óra között járt az idő.
1956. október 23.
Rövid éjszakai pihenés után már lázasan készülődtem. Csodálatos, nyárutói, napsugaras reggel volt. Ébredezőben volt a nagyváros.
Útközben az ég segítségét kértem, majd megérkezve, elkezdtem a röplapok felragasztását az Orvostudományi Egyetemen.
Ezután a Nőgyógyászati Klinikán kezdődött első, kétórás előadásunk. Villamossal a Nagyvárad térre mentem hát. Minden forrott bennem – csak éppen a szakóra programja nem. Az előadás alatt néhány sorban egy meghívót fogalmaztam:
„Közgyűlés, a belgyógyászati előadás után az Üllői út 22-i épület egyetemi termében. Add tovább!” - és körbe ment az írás. Aztán ismét villamosoztam – vissza, a belgyógyászatra. Kétségek közt vergődtem: hogy szerezzek segítséget a gyűléshez? Én lány vagyok, vékony a hangom, olyanok kellenek, akik hangosan és jól tudják a célt: a DISZ bukását és a MEFESZ megalakulását előadni. Egy évfolyamtársamat elküldtem sebtibe' a Műegyetem felé, hogy keressen 2 kokárdás egyetemistát... Jutott eszembe, a tegnapi két műegyetemista fiú. És ők, mint angyali segítség jelentek meg hármasban a belgyógyászati óra végére! A negyedórás szünet alatt, a gyűlésen, sikerült kilépnünk a DISZ-ből és akklamációval (tapssal, bekiáltással, egyöntetűen) megszavaznunk a MEFESZ-t (Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége). A gyűlés végére két tiszti iskolás, egyenruhás ifjú tisztjelölt is befutott. Hogy honnan tudták meg gyűlésünket, ma sem tudom. Közölték, hogy támogatnak bennünk, hiszen a feladatuk: „A néppel tűzön-vízen át”...
A belügyminiszter először betiltotta a felvonulást, majd megengedte, majd újra betiltotta, és újra megengedte... és ez így ment egy darabig. A rektor bezárta a kijáratot... majd kinyitotta, de fél három körül végre elindulhattunk a Kálvin tér felé, hogy csatlakozhassunk a Budáról jövő műegyetemistákhoz. Ahogy karöltve, 8-10-es sorokban, lassan haladtunk a Kis-körúton észak felé, gyűlt körülöttünk az embertömeg. Kinyíltak az ablakok, integettek és mosolyogva, virágot dobva ránk, boldogan mindig többen lettünk. Énekeltünk, jelszavakat szerkesztettünk és skandáltunk...
”Lengyelország utat mutat, mi járjuk a magyar utat...”
„El az orosz gymnasztjorkát, magyaroknak magyar ruhát...”
„Magyar főnök magyar honban, Nagy Imre mi rád szavazunk...”
„Ruszkik haza...”- és így tovább. A Deák tér egyik emeleti erkélyéről nagy magyar zászlót lobogtattak felénk. Később már a lyukas zászlók - a kivágott kommunista címer nélkül - lebegtek az utcákon. Mire a Margit híd keleti szárnyáig jutottunk, már minden látható hely tömve volt emberekkel. 17 óra után a munkások tömegei is megérkeztek. A Bem tér lett volna a cél, hogy megkoszorúzhassuk a Bem-szobrot, de az ember-tenger nem tudott tovább jutni, minden hely telve volt. Lassan megfordultunk és a Parlament előtti Kossuth térre vettük az irányt. Egy másik tömeg a Hősök tere felé ment, hogy Sztálin nyolc méter magas szobrát ledöntsék. ( Azt a hihetetlen boldogságot amit ebben a szabadságban, ezekben az órákban, mi, a sok százezres tömeg érzett Budapest utcáin, azt hiszem, hogy csak sejteni lehet de teljesen megérteni lehetetlen). A Kossuth tér is tömve lett. Álltunk és vártunk. Türelemmel. Nagy Imrét akartuk látni is és hallani is. Több százezer ember volt a pesti utcákon... hogy ezt megérhettük... Mindenki testvér volt. Többször is elénekeltük a Himnuszt, boldogan, és sírva. Azt is éreztük, hogy a Parlament függönyei mögött a géppuskás őrség feszülten figyel bennünket... Végre, jó két órás várakozás után megérkezett Nagy Imre. Óvatosan, csendesen kezdte beszédét: Elvtársak! - mire a tömeg keményen lehurrogta és ő gyorsan korrigált. Szegény, mit is mondhatott volna? Mi több százezren ő meg egyedül, gépfegyverekkel körülvéve. Csalódtam. Nem ezt vártuk. Hirtelen az októberi este hűvös levegője engem is megérintett. Hazaszaladok egy kis kabátért, aztán jövök vissza -gondoltam. Villamosra szálltam és a Nemzetinél már otthon-közelbe voltam. Azonban, mielőtt még hazaértem volna a villamosom már felborítva feküdt, mögötte puskaropogás...
A Bródy Sándor utca felől pedig, ami közelünkben volt, jött már a halál muzsikája...
Lucia, és négy sorstársa (tizenhat éves öccse, barátnője, annak vőlegénye, és egyik egyetemista társuk) több mint tíz napig nem mentek ki az utcára, együtt várták egy húsz négyzetméteres lakásban, mi történik a városban és az országban.
folyt. köv.
