Az én októberem II.

/ Nagy Karina /
nagy.karina képe
Dr. Nagy Lucia Mária '56-os visszaemlékezését szeretném közvetíteni – Lucia, 22 éves, törékeny, ártatlan medika, az Orvostudományi Egyetemen. Íme, az Ő története. Második rész.
A Life magazin, '56-os szabadságharc különkiadása.Tartalom a Life-ból: a szétbombázott Körút.Lucia elsőszülött gyermekével, Lacikával, már Oslóban.Dr. Nagy Lucia Mária, 2016-ban.

 

«Kerestek az egyetemen, tűnj el.»

 

"Budapestről barátnőm és szobatársnőm mondatai indítottak el határszéli otthonom felé dec.1-én. Ekkor negyedéves medika voltam. Úgy éreztem, ébredeznek ismét kommunista évfolyamtársaim. Ők ismerhették október 23-i munkámat. December 1-jén vonatra ültem Szombathely, majd Szentgotthárd felé. Állítólag Gotthárd felé volt az utolsó lehetőség, hogy jobban lehessen a határt Ausztria felé kontrollálni. Miután ebben a határsávban laktam (ez kitűnt az igazolványomba pecsételt 2-es számból), akadály nélkül átmehettem a szovjet őrök Rába parti igazoltatásán. 2-án este végre hazaérkeztem. Nagy örömmel öleltem át szüleimet, hiszen október közepe óta semmit sem tudtam róluk. Szomorúan ismertem meg a családi helyzetet: két öcsém (19 és 16 éves) és 14-éves húgom már valahol Nyugaton voltak. Édesanyám pedig ágyban fekvő beteg. Édesapám volt a helyzet ura:

 

„Mit akarsz te tenni most?”– kérdezte. Bizonytalanul feleltem:

„Még nem tudom, de nem szeretnék kimenni.”

 

Pár óra múlva, késő este volt már, óvatos kopogtatást hallottunk az ajtón: három fiatalember és egy felnőtt férfi kért menedéket egy éjszakára. Elnézést kértek, de messziről jöttek és teljesen ismeretlenek errefelé, nem mertek a sötétben továbbmenni. Ők is Nyugatra indulnának. Át kellene kelniök még a Rábán is... Édesapám betoloncolta őket a belső szobába és a helyzet ismeretében közölte velük, hogy majd ő másnap keres egy vezetőt, és csónakot is, hogy átkelhessenek a Rábán. A szovjet katonák már nagy számban vannak itt jelen, hogy minden menekülőt összeszedjenek. Csak este, vezetővel szabad menni – mondta apám a menekülőknek. Másnap, vasárnap lévén, mise után apám biciklire ült és elindult vezetőért egy másik faluba. Délután, visszaérve közölte, hogy van vezető, de a négy férfinak alkonyatkor indulni kell (szántóföldeken keresztül), hogy szovjet örökkel való találkozás nélkül átevezhessenek a Rábán és elérhessék időben a találka helyét. Gasztony, a falu, kb. 5 km-re volt tőlünk. Ezután felém fordulva, kérdezte:

„És te, édes lányom, mit gondolsz? Nem volna jobb, ha te is csatlakoznál hozzájuk? Most van vezetőtök. Csináltál valamit október 23-án Budapesten? Mert ha igen, akkor, sajnos neked is kint van most a helyed.”- Érvelni próbáltam, hogy nagyon magyar vagyok... Mire Ő csak annyit mondott:

„Akkor menj ki, itthon nem biztos, hogy magyar maradhatsz. Kemény retorzió lesz most itt! Kint megmutathatod, ott magyar maradhatsz.” 

Nehéz szívvel búcsúztam hát el édesanyámtól és 12 éves húgomtól. Arra emlékszem, hogy édesanyámnak megígértem: majd összegyűjtöm a testvéreimet »odakint». Én voltam a hat közül, a legidősebb. (Ezt őszinte szívvel, de minden reális lehetőség esélye nélkül mondtam). Édesapám a férfiakkal elindult a mezőkön át, én pedig az ő biciklijére ülve hajtottam ezer gondolattal a fejemben. Este 9-kor volt a találka. Útközben két orosz katonával találkoztam. Megálltam a biciklivel és azonnal, oroszul köszöntve őket, kérdezem tőlük, hogy mit is keresnek itt? Mire válaszoltak, hogy meg akarnak védeni minket a kapitalisták támadásától. Mondom nekik:

„Akkor miért lőttetek bennünk, magyarokat, Budapesten?”- Néztek rám, válasz nélkül. Ezután felültem a biciklire és hajtottam tovább. Tudtam, hogy a félelem nélküli támadás a legjobb védekezés.

Este 9-kor már együtt volt a kis csapat a vezető házában. Elbúcsúztam édesapámtól, és elindultunk a decemberi éjszakában. A vezető elöl, mi pedig egymást kéz a kézben fogva, teljes csendben, utána. Erdőben, fák sötétjében mentünk. A parancs adva volt: ha a vezető „feküdj”-öt mond, azonnal horizontális pozíciót kell felvenni. Nem tudom mennyi ideig meneteltünk, amikor az erdő fái ritkulni kezdtek. A vezetőnk nemsokára megállt és megszólalt:

„Megérkeztünk az osztrák határhoz. Álljanak egy kicsit messzebb a fáktól és várjanak itt. Hamarosan jönnek majd jeep-pel, és beviszik magukat a legközelebbi menedékhelyre.” - Megköszöntük segítségét s azonnal eltűnt. Igaza lett. Jött a jeep és egy kellemesen meleg, világos, fogadószerű háznál tett le bennünk. Itt tudtuk először megnézni az óránkat: már éjfél is elmúlt. Lassan oldódott bennünk a feszültség, ebben egy jó pohár, meleg kakaó is segített.

 

Ausztriában.

 

Átvezettek bennünk egy közelben levő iskola(?) termébe és szalmával fedett padlón a sok menekült társsal együtt, gyorsan elaludtunk. Feszültség és fáradság együtt jó altatószer. A legtöbben tudtuk, csak egy irány van ez után: előre! Másnap, reggeli után indult az éjjeli sereg – kb. 50-60-an lehettünk Burgerlandban – nyugat felé. (Üríteni kellett a határszélt az utánunk jövőknek). Gyalogosan, faluról falura minden nap. Kedves, segítőkész szomszéd nép támogatott bennünk ekkor. Ausztria a legjobb arcát mutatta. A napsugár is kísért bennünk a vándorlásban. Güsszingben a kolostor nyitotta ki kapuját és szalmamatracokat kaptunk itt két éjszakára. Micsoda lukszus! Egy alkalommal királyi tisztálkodást is sikerült végeznünk: a beszállásolt falusi ház udvari mellékhelyiségében hatalmas, tető nélküli hordót találtunk, ami minden szempontból higiénikusnak látszott. Férfi társaink megtöltötték több száz liter hideg-meleg vízzel és mi, a kis létszámú női osztag, élvezettel tisztálkodhatott. Magyarul: fürödtünk. Hogy ez milyen finom volt és közben mennyit nevethettünk! December közepén Grázba érkeztünk. Bennünk-, egyetemistákat és diákokat, egy ki-ürített diákszállóba helyeztek el. Ez már valódi lukszusélet volt. És azok a karácsonyváró, szépen feldíszített utcák és üzletek: mint a mesékben! De a szívünk vérzett, ha Magyarországra gondoltunk. A diákszállóban találkoztunk a Norvég Diákszövetség egyik önkéntesével aki tíz diák-, illetve egyetemistát gyűjtött a következő, Oslóba induló repülőgépre. A norvég diákok valóban nagyon aktívan és eredményesen szervezték a segítséget. Ingyen lakhatóságot és a tanulmányok folytatását is megígérve gyűjtötték az érdeklődőket. Így mi, jelentkezők, vonattal felmentünk Bécsbe, és dec. 22-én megérkeztünk Oslóba."

 

Luciát, kezdetben egy család fogadta be, akiket a mai napig „norvég mamám-, és norvég papámként” emleget. Testvéreit, (két említett öccsét, és húgát, másik két legkisebb testvére otthon maradtak) nagy szerencsesorozat következtében, valóban sikerült pár hónap alatt Oslóban összegyűjtenie. Ők is itt telepedtek le, már csak ketten élnek közülük. 1957 őszén (vagyis fél évvel érkezése után), folytatta orvosi tanulmányait, norvégul, és osztályelsőként végzett! Egészen 2016 nyaráig belgyógyászként tevékenykedett.

Hálás vagyok, hogy ismerhetem, és hogy bizalmába fogadott. Másoknak Lucia asszony, vagy Lucia néni, nekem egyszerűen „csak” Lucia.