A kanadai magyar cserkészet története - 1. rész
Igaz én sohasem voltam tagja a cserkész mozgalomnak, de mindig is vonzott, hogy ők hogyan látják a világot. Részben azért is, mert úgy vélem, a magyar diaszpórában, így a kanadai magyarok körében is a cserkészek egy identitás megtartó feladatot látnak el.
Közel százhúsz évvel ezelőtt, az 1900-as évek elején Nagy-Britanniában alakult meg a mozgalom, az 1899 és 1902 között zajló második búr háború hatására. Ebben az időszakban ugyanis Lord Robert Baden-Powell of Gilwell, vagy ahogy cserkészek hívták: Bi-Pi, önkéntes fiatal fiúkat toborzott futárszolgálati munkára. Az altábornagy ugyanis sok ifjút látott az utcákon, akikkel senki sem foglalkozott, akiknek nem volt semmi tennivalójuk vagy sportlehetőségük. Ebből alakult ki az idők folyamán a cserkészet, ahol a résztvevők mind a mai napig önkéntesen végzik a munkát.
Kezdetben csak fiúk jelentkezhettek cserkésznek, de mára már vannak vegyes és tiszta lány csapatok is. Az óvodás és elsős gyerekeket több cserkészcsoportban farkaskölyöknek vagy aprócserkészeknek nevezik, akik általában másodikos korban válnak kiscserkésszé. Ezt követően nagyjából ötödikesként kerülnek át a cserkész kategóriába. A középiskola kezdetén lévő kamaszokat, vagyis nagyjából a 14-16 éves korban lévő fiatalokat hívjuk kószáknak, majd belőlük 17-19 évesen vándorok vagy roverek lesznek. Tizenhat éves kortól kezdve a fiatalok jelentkezhetnek vezetőnek, amelyhez különféle képzéseken kell részt venniük.
Barna Laura, a vancouveri cserkészek Kőrösi Csoma Sándor ösztöndíjasa kiemelte, hogy a középiskolások vezetőképzője általában egy egész éves folyamat. Évközben minden hétvégén szerveznek számukra felkészítő találkozókat, majd később egy nyári tábort is.
„Ez utóbbi, néhány kivételtől eltekintve, ugyanolyan, mint egy sima cserkésztábor. Csak közben értékelik is őket, illetve egész nap cserkészingben kell lenni. Emellett a 18 éven felülieknek van egy külön vezetőképző - én is ezen vettem részt. Nagyjából október és június között jártunk a hétvégi alkalmakra, ahol számomra mindig a szombati nap volt a legizgalmasabb. Aznap a vezetői feladatokról hallgattunk előadásokat, például olyan témákban, hogy hogyan kell a gyerekek hitéletét fejleszteni. Hétközben pedig a mentorunknak írásban kellett különféle feladatokat leadnunk.”
A cserkészeket az adott közösségen belül korosztályonként és nemenként egy-egy őrsbe osztják be, ahol nincs elegendő kisiskolás, koedukált őrsöket hoznak létre. Általában 3-4 őrs tartozik egy nagyobb korosztályos egységhez, az úgynevezett rajhoz és ők rajvezető irányításával végzik a munkát. A segédtiszti képzés sok cserkészcsoportnál egy előfeltétele annak, hogy valaki rajvezetővé válhasson. A sok őrsöt és rajt pedig egy csapatparancsnok fogja össze, akit a legtöbb cserkész csoportban általában két évre választanak meg.
A cserkész mozgalom az 1910-es években kezdett elterjedni a magyarok körében. Olyannyira népszerű lett, hogy a 4. Cserkész Világdzsemborit ők szervezhették meg. Az 1933-as gödöllői találkozón több mint 25 ezer cserkész vett részt a világ minden tájáról. Köztük az egyik leghíresebb magyar cserkész is, gróf Teleki Pál, korábbi miniszterelnök, aki a Magyar Cserkészszövetség tiszteletbeli főcserkésze volt. A gödöllői dzsemborin Lord Robert Baden-Powell szintén jelen volt, ami rendkívül érdekes és értékes volt a cserkészeknek.
A magyar közösség életében a világtalálkozót követően jelentős fordulat következett be. A második világháború után közel egymillió magyar hagyta el politikai menekültként az országot, köztük jelentős számú cserkész is. Magyarországon 1948-ban függesztették fel a cserkészetet, hisz az akkori államvezetés úgy gondolta, hogy a kommunista elvekkel összeférhetetlen az Isten, a haza és az embertárs szolgálatára alapított ifjúsági mozgalom. Helyette országszerte a kommunista eszméket követő úttörő mozgalmat szervezték meg.
Mindezzel egyidőben Nyugat-Európában, az úgynevezett DP-táborokban újjászerveződtek a cserkészcsoportok. Lukács Tibor, cserkésztiszt, a torontói 20-as számú Árpád Vezér cserkészcsapat oszlopos tagja elmondta, hogy a német menekülttáborokban már 1948-ban elkezdődött a cserkészélet, ám sokszor igen nehéz körülmények között zajlottak a foglalkozások.
„A kezdeti, 1946-os csoportot egy évvel az alakulásukat követően feloszlatták, de ugyanabban az évben egy másik cserkészcsapatot is megalapítottak az Osterode am Harz-i menekülttábor közelében. Ez az új csapat volt a 21-es számú Dobó István cserkészcsapat, amely 1949-ben átrendeződött. 1950-ben hivatalosan is átnevezték a csoportot Dobó Istvánról Árpád Vezér cserkészcsapatra. Az átnevezési folyamatot Szathmáry Károly cserkésztiszt indította el - őt én később személyesen is megismerhettem. Ezt követően már sok magyar emigrált például az Egyesült Államokba vagy Kanadába. 1951 őszén Szathmáry Karcsi bá már itt Torontóban összefogott a három magyar egyházzal, hogy közösen újból újjáélesszék a cserkészetet. Erre 1952-ben került sor. Tehát 1947 és ’52 között az Árpád Vezér cserkészcsoport nem szűnt meg, nem volt feloszlatva, de nem is voltak aktív tagjai. Mondjuk úgy, hogy szünetelt, de papíron valójában legálisan létezett. Inokai Péter cserkésztiszt, a torontói csapat első vezetője 1952-ben regisztrálta a 20-as számú Árpád Vezér cserkészcsapatot az akkori Magyar Cserkészszövetségbe. 1953-ban több menekült is érkezett a németországi menekülttáborokból, többek között Jámbor Lajos bá jóbarátom is, aki az én mentorom volt. Ő vette át ennek a 20-as csapatnak az irányítását és 18 évig kitűnő példával vezette.”
Az 1956-os forradalmat követően több mint 200,000 ember hagyta el a szülőföldjét. Kanadába újonnan 37,565 menekült érkezett, akik közül sokan találtak új családra a cserkészek között. 1958-ra olyan sok új embert számlált a torontói cserkészcsapat, hogy a református és a katolikus egyházközségnél is működött egy-egy nagylétszámú közösség. 1965-ig a 20-as számú Árpád Vezér cserkészcsapatnak volt a legtöbb tagja a Cserkészszövetségen belül.
„Nagy csapat lévén több vezetőre is volt szükség, mesélte Lukács Tibor. Jámbor Lajos cserkészcsapattiszt munkáját segítette többek között Szathmáry Károly, Latkóczy Osváth László, Csoboth Tamás és Ottó László is. Mi az ő szárnyaik alatt nőttünk fel. A családommal 1958-ban érkeztünk Halifax-ba, majd onnan Torontóba, ahol 1959-ban én is tagja lettem a 20-as csoportnak, és a mai napig ide tartozom.”
Amikor a rendszerváltást követően Magyarországon és a Kárpát-medencében is újraindulhatott a cserkészet, akkor az anyaországiak visszakapták és tovább vitték a Magyar Cserkészszövetség elnevezést. A diaszpórában élők pedig megváltoztatták a nevünket Külföldi Magyar Cserkésszövetségre. A KMCSSZ, amelynek jelenlegi elnöke Lendvai Lintner Imre, a ’90-es években többek között jónéhány vezetőképző táborral és könyvadománnyal segítette a magyarországi cserkészmozgalom újraindulását.
Kontra Tamás, cserkésztiszt, a kelet-kanadai cserkészkörzet parancsnoka kiemelte: „Bodnár Gábor a rendszerváltás után egy vezető gárdával hazavitte a mi cserkészkönyvünket és az összes kiképzési anyagunkat. Magyarországon tartott egy vezetőtábort, hogy megmutassa, hogyan kell kiképezni az újonnan jelentkező magyar cserkészeket és vezetőiket. Segítette lerakni az új Magyar Cserkészszövetség alapját, megmutatta, hogyan alakítsák meg a szövetséget, hogyan folytassák a kiképzést és hogyan szervezzék meg a csapatokat, a körzeteket és a kerületeket. Ez alapján indult újra az otthoni magyar cserkészet. Úgyszintén részben ennek mintájára indult el a kárpátaljai, felvidéki, vajdasági és erdélyi magyar cserkészélet.”
Jankura Ágnes, cserkésztiszt, a Külföldi Magyar Cserkészszövetség kanadai kerületi parancsnoka úgy fogalmazott: „Magyarországon már egy kicsit többen vannak a cserkészek, mint itt Kanadában, de részben miattunk is, mert mi vettünk pártfogásunk alá őket. Azt hiszem, hálásak azért, hogy visszamentünk és segítettünk nekik, hogy a Magyar Cserkészszövetség újjáépüljön és ismét létezhessen. És ez a KMCSSZ miatt van.”
