Virágzás „a semmi közepén”

Később a térképen megkeresve a várost, megállapítottam, hogy Winnipeg Kanada közepén helyezkedik el, távol mindentől, körülvéve a nagy prérivel. Természetesen, mielőtt elindultam, sok mindent olvastam erről a városról, hogy nem épp a legbiztonságosabb, hogy európai szemmel nem sok látnivaló van, nehéz bárhova is kimozdulni a városból, és hogy igen heterogén a népessége, hiszen rengeteg különböző nemzetből származó ember él itt. Ezekkel a – nem túl fényes – gondolatokkal érkeztem szeptemberben a „semmi közepére”, s nem is igazán tudtam, mire számítsak.

A magyar közösséggel való első találkozások azonban rögtön elűzték a sötétebb gondolataimat, hiszen már az első pillanattól mindenki, akikkel kapcsolatba kerültem, kedvesek, segítőkészek, befogadóak voltak és végtelenül támogatónak bizonyultak. S ezt éreztem mind a hét hónap alatt, melyet ott töltöttem. Remek, nagyszerű embereket ismertem meg, akik sokat tesznek azért, hogy a magyarok, és a magyar hagyományaink olyan messze is magyarok maradjanak.

Azt is megtapasztalhattam, hogy mennyire nehéz, küzdelmes, de egyben gyönyörű feladat is ez. És ezáltal az én feladataim is értelmet nyertek, hiszen ilyen emberek között jó volt munkálkodni. Kicsi ugyan a közösség, és sokszor nehéz „egybegyűjteni” sok mindenkit, vagy néha sajnálatos látni az érdektelenséget, de azoktól az apró csoportoktól én is sokat kaptam, akikkel együtt tanultam, ünnepeltem, játszottam, táncoltam. Néha persze szomorú volt megtapasztalni a közösség kicsinységét, csökkenését, vagy a magyar nyelv fokozatos eltűnését, de aztán azt a gondolatot fogalmaztam meg magamnak, hogy ha már egy olyan ember lesz, akire hatással vagyok, akire hatással van, amit én átadok, megmutatok magamból, a magyarságomból, a számomra fontos hagyományból, akkor már megérte. Ezt a cikket már Magyarországról írom, de az érzés, hogy értelme volt az winnipegi munkámnak, az ott töltött hét hónapnak, bizonyos bennem.

Habár egyre kevesebben járnak el a magyar programokra, egyre kevesebben beszélnek magyarul, egyre kevesebben tartják meg, vagy ismerik a magyar hagyományokat, mégis van egy apró mag, akik táncolnak, énekelnek magyarul, büszkén viselik a magyar népviseleteket, megfőzik a magyar ételeket, gyászolnak és ünnepelnek, emlékeznek, s ezáltal mindvégig megmaradnak magyarnak, s így történhet az, hogy a „semmi közepén” is virágzik valami.